Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Nestigger
Alkotások száma: 9
Regisztrált: 2006-07-26
Belépett: 2009-09-04
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
Feltöltve: 2006-08-02 20:09:21
Megtekintve: 499
Fekete Hó - Kaland a hegyekben (Második Fejezet)
Este a panzióban

A panzióba való belépéskor örömmel fogadta, hogy a hidegtől megmerevedett testrészei életre kelnek. A hallban szemével Arthur Smith-t kereste, de helyette csak a három fiatalt látta, akik kora délután érkeztek a panzióba. Ott ültek az egyik asztalnál, és beszélgettek. Alain Gerard felé fordult, és átnyújtotta neki a fegyvert.
-Itt a fegyver, remélem nem lesz rá szükség… Nekem egyelőre nem kell - mondta – Mikor mondja el a vendégeknek, hogy mivel találkoztunk délután?
-Majd vacsora után – mondta. – Ellenben Monsieur Fisherről és Turnerről nem szívesen beszélnék nekik, ha megérti…
-Rendben – bólintott Alain – Most felmegyek a szobámba. Mikor lesz kész a vacsora?
-Hétkor. Pontosan egy óra múlva – válaszolta a francia.
-Rendben Addig én lepihenek, azt hiszem, a mai délután… - elharapta a mondtat végét. Nem volt kedve a délutáni eseményekről beszélni, inkább elbúcsúzott Gerardtól, majd felment a lépcsőn, végighaladt a lámpákkal halványan kivilágított néma folyosón, majd kinyitotta kulccsal a szobája ajtaját, és belépett rajta. Bent a szokásos látvány fogadta. Az elmúlt néhány óra alatt csak a fényerő csökkent közel nullára a szobában, amúgy minden a helyén maradt. Alain miután behelyezte a szekrénybe sötétszürke kabátját az ágyhoz lépett, és lefeküdt.
Kimerült volt. A délután történt események nagyon megrázták. Tudta, ha nem látott volna már hasonló, vagy talán még ennél is brutálisabban kivégzett hullákat, akkor most ájultan feküdne kint a havon. De látott. Tisztán emlékezett azokra a három évvel ezelőtti időkre, amikor még nem ritka állatfajok fényképezésével kereste a pénzét. Huszonegy évesen a rendőrségnél dolgozott, helyszínelőként. A feladata gyilkosságok nyomainak megörökítése volt. Ő volt a legfiatalabb a társai között, de közel nem a legtehetségtelenebb. Alain fejében emlékek száguldoztak a társairól, és azok vicces beszólásairól, melyek a keserű munkát valamelyest mindig vidámabbá varázsolták. Két év után mégis otthagyta a munkáját. Az indoklás egyszerű volt. Túl sokszor álmodott halottakról, gyilkosságról…
Alain kitekintett az ablakon. Örömmel vette észre, hogy a havazás valamelyest enyhült, Arra gondolt, hogy ha abba is marad a havazás, nehéz lesz lejutni a faluba. Eredetileg három napig szeretett volna maradni, de a lény feltűnése megváltoztatta a terveit. Úgy gondolta, amint lehetséges, eltűnik a környékről. Egyelőre azonban nem volt lehetséges. Ezek után az jutott eszébe, hogy mi lesz akkor, ha a lény nem engedi le a faluba? Mi lesz akkor, ha megtámadja? És mi lesz a panzió többi vendégével? Ha Gerard vacsora után közli velük a dolgot, akkor biztosan mindegyikük el akar majd menni a panzióból… Lehet, hogy jobb lenne talán megvárni a reggelt a dologgal, hiszen most úgysem tudnak haza indulni, csak elfogja őket a pánik, és éjszaka nem tudnak majd aludni. Ha Gerard nem mondja meg a dolgot a vendégeknek, akkor csak ők ketten nem alszanak ma éjjel…
A fejében újra megjelent a lény. Mi vagy te? – kérdezte gondolatban tőle, de az nem válaszolt. Alain megpróbált koncentrálni, és értelmezni a délután látottakat. Meghalt Mr. Fisher és Mr. Turner. Vajon miért kellett nekik meghalniuk? Talán a zsák tartalma miatt… Lehet, hogy a lény a hópárducok védelmezője? Ez nagyon lehetséges, hiszen a lény is úgy néz ki, mint egy két lábon járó hópárduc. Ezért végzett csak velük, és hagyta életben őt és Gerardot, hiszen egyikük sem ölt hópárducokat. Ő legalábbis biztosan nem, azt nem tudta, hogy a francia ölt-e, de egyáltalán nem tartotta valószínűnek.
Tételezzük fel tehát – gondolta Alain, és kicsit a kedve is jobbra derült, hiszen ha úgy van, ahogyan gondolja, akkor nem kell félni az állattól –, hogy a lény csak azokkal végez akik hópárducokat öltek. De honnan tudja vajon, hogy kik azok az emberek? Hiszen ő is, illetve Gerard is cipelte a zsákot, mégsem végzett velük a lény, pedig megtehette volna. A lény tudta, kik a zsákok tulajdonosai – ekkor jutott újra eszébe a kérdés, ami a leginkább foglalkoztatta.
– Mi lehet ez a lény? – kérdezte magától, majd megpróbált rá válaszolni…
Talán egy robot. És vajon ki irányítja? Valaki a panzióból? – a külső kezűséget kizárta. – Itt tartana már a technika? – végiggondolta, hol látott már ilyen robotot, és rájött, hogy filmen látott csak ehhez hasonlót, ilyen robotok a valóságban nem léteznek. Nem tartotta valószínűnek, hogy a lény egy robot. – A másik lehetőség az, hogy a lény egy jelmezbe öltözött ember. Ez lehetséges, hiszen a hópárduc magassága majdnem akkora, mint az övé. De vajon ki öltözött be? És ki lenne képes ilyen gyors mozdulatokra, mint a lény? Van ember, aki ilyen gyorsan tud futni ilyen jelmezben? Van ember, aki le tud szakítani egy emberi kart a helyéről, valamint ki tudni vágni – egy másodperc alatt – egy ember mellkasából egy akkora darabot… - nem tudta elképzelni, hogy a lény-jelmez alatt egy ember rejtőzik. A harmadik lehetőséget sokkal elképzelhetőbbnek tartotta a másik kettőnél.
A lény egy állat, amit orvosok hoztak létre. Az orvostudomány – Alain véleménye szerint – talán létre tudta hozni. Valaki vagy valakik – hiszen többen is lehetnek – pedig erre a célra használják most fel. A kérdés csupán az, hogy vajon a lény erre a célra született-e? Azért teremtették, hogy öljön, vagy csak valaki, esetleg valakik ellopták az orvosoktól… Valószínűleg csak egy valaki parancsol neki, és ennek az egy személynek az utasításait teljesíti. A lény gazdájának a feladat pedig nem volt más ma délután, minthogy végezzen az orvvadászokkal, de mindenki mást hagyjon életben. A lény pedig végrehajtotta a feladatát, méghozzá sikeresen…
Alain ez utóbbi ötletével elégedett volt. Csak egy dolog zavarta. Miért nem fog a lényen vajon a golyó? – Arra azonban már nem maradt ideje, hogy erre a saját maga által feltett kérdésre is válaszoljon, mert ebben a pillanatban valaki kívülről megkopogtatta az ajtót. Alain gyorsan felpattant az ágyról, és az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta azt. Gerard állt az ajtó előtt.
-Bonsoir Monsieur Holden, beszélhetnénk? – kérdezte.
-Természetesen, én is beszélni akartam önnel – mondta Alain, majd becsukta a szobába belépő francia mögött az ajtót.
-Miről szeretne beszélni Gerard? – kérdezte a férfit, aki az ágyra ült le, szemben a másik ággyal, melyen Alain foglalt helyet.
-A ma délután kicsit sok volt nekem… Két halott… Méghozzá mindkettőt a szemem előtt ölték meg, és nem is akárhogyan!
-Történt már önnel valaha is hasonló Gerard? Öltek már meg a szeme előtt embert?
-Amikor az államokban éltem, akkor egy gyilkosságnak voltam a szemtanúja. Két fiatal férfit lőtt le a szemem előtt egy öregember. Épp az autómban ültem, késő este volt, az utcák kihaltak voltak. Két fiatal férfi tűnt fel a járdán, velük szemben pedig egy öregember. A két fiatal férfi megállította az öreget, pénzt követelve tőle. Azt mondták neki, hogy vagy fizet, vagy elvágják a torkát egy késsel… Az idősférfi a táskájába nyúlt, de pénz helyett egy jól megtermett pisztolyt rántott elő, és fejbe lőtte az egyik fiatalt. A másik menekülni próbált, de az öreg őt is meglőtte. A kórházban halt meg… Az öreg nem tudta, hogy az autómból figyeltem az eseményeket. Miután végzett velük, egy pillanat alatt eltűnt a környékről. Én ekkor kiszálltam az autómból, és a még élő fiatalhoz szaladtam. Hívtam a mentőket, a rendőröket…
-Elkapták az idős férfit? – kérdezte Alain érdeklődve.
-El. De mielőtt bevihették volna, végzett magával… – mondta Gerard – Ez az ügy sem volt gyerekmese, de ez a mostani úgy érzem jóval komolyabb. Míg abban a történetben az áldozatok egy lövéstől haltak meg, itt egy ismeretlen szörny végez velük azzal, hogy a mellkasukat keresztül szúrja a karmával… Mit gondol Alain, mi lehet ez a lény, és miért végzett azzal a két férfival?
-Egyelőre nem tudom, csak sejtéseim vannak – mondta Alain, majd megkérdezte a franciától, hogy miért kereste fel a szobájában. Sejtette ugyanis, hogy valami más miatt jött…
-Nos – kezdte Gerard a mondanivalóját – szeretnék holnap reggelig várni azzal, hogy megmondjam a vendégeknek, hogy egy veszélyes lény kószál a környéken, ami félig hópárduc, félig pedig valami egészen érdekes, megmagyarázhatatlan… dolog.
-Én is gondoltam erre Gerard – vallotta be Alain – Ma már úgysem hagyják el a vendégek a panziót, csak felzaklatná őket a dolog. Aztán az sem biztos, hogy hinnének nekünk…
-Köszönöm monsieur, hogy egyetért velem! Akkor én most megyek is – mondta, majd az ajtóhoz lépett, de még mielőtt kiléphetett volna rajta, Alain néhány kérdést intézett hozzá.
-Mit gondol Gerard, mikor lesz újra járható a faluba vezető út?
-Arra kíváncsi, mikor lehet elhagyni a panziót, és lemenni a faluba?
-Igen…
-Amint eláll a havazás, meg lehet próbálni – válaszolt a francia.
-Rendben. A másik kérdésem az lenne, hogy holnap csak a lényről beszél a vendégeknek, vagy esetleg a két halottat is megemlíti? Tudom, legutóbb azt mondta, hogy nem, de az óta…
-Nem változott meg a véleményem Monsieur Holden. A rendőröknek majd elmondom, önnel együtt a dolgot, de a vendégeknek nem – mondta, és Alain csak ekkor döbbent rá, hogy a panzió látogatottsága mekkorát zuhanna, ha kiderülne, hogy két ember, hogyan halt meg a környéken. Habár a lényből még hasznot is húzhatna Gerard…
-Még egy kérdés, aztán mehet! – ígérte a franciának.
-Mondja monsieur!
-Ölt már hópárducot, Gerard? – kérdezte Alain.
-Soha. Szeretem ezeket az állatokat, soha nem emelnék rájuk fegyvert!
-Köszönöm Gerard, hogy válaszolt! Találkozunk a vacsoránál – mondta Alain Gerardnak, aki bólintott, majd eltűnt a folyosón. Alain becsukta az ajtót és az ágyra nézett. Úgy döntött, a vacsoráig – ami húsz perc múlva volt esedékes – csak pihen az ágyon, és nem gondol semmire. Egyelőre úgy is kevésnek érezte az információt, amivel rendelkezett a lénnyel és a két gyilkossággal kapcsolatban. Húsz percet pihent ilyen állapotban az ágyán, majd felkelt, és a fürdőszobába lépett be, s miután rendbe szedte magát, elindult az ebédlőbe.
Alain miután leért a hallba, jobbra fordult, ahonnan egy ajtó nélküli átjárón jutott az ebédlőbe. A helyiség mérete akkora volt, mint egy kisebb étteremé. Az asztalok – melyekből hat volt, fehér terítővel a tetején, fejenként négy székkel - egymástól egyenlő távolságban helyezkedtek el. A falakat ismeretlen festő festményei díszíttek, melyek a környéket ábrázolták.
A bejáratnál állva körültekintett az ebédlőben, és meglepetten vette észre, hogy a panzió minden vendége itt van. Már csupán ő hiányzott. A bejárathoz legközelebbi asztalnál Mrs. Brown, Susan ült. Sötétbarna haja a vállára omlott, zöld szemeivel szomorúan maga elé dermedt. Alain az asszonyt roppant vonzónak találta, főleg azért is, mivel az Mr. Brownnal – aki a feleségével szemben ült – ellentétben a harmincas évei elején járhatott. Steve Brown sem volt jókedvű. Fekete bajuszát idegesen pödörgette, sötét barna szemeivel elnézett Susan mellett. Alain a férfi kissé ráncos arcából, valamint őszes fekete hajából negyven-negyvenötre tippelte annak életkorát.
Az ebédlőben néhány asztalra a házaspártól foglalt helyet a három, kora délután érkező vendég. A szemüveges fiú neve Stan. – emlékezett vissza Alain, majd a két lányra nézett, és az ő nevüket is próbálta felidézni. Juliette és Natalie… – jutott hirtelen eszébe.
Alain a lányokat kabát nélkül látva hamar megállapította, hogy azok gyönyörűek, noha külsejük sokban különbözik egymástól. Juliette hosszú fekete hajú volt, sötétbarna szemű, míg Natalie szőke, és kékszemű. Alain eljátszott a gondolattal, ha döntenie kellene, hogy a két lány közül melyik a szebb, kit választana. Pár másodperccel később mosolyogva rázta meg a fejét, nem tudott választani, és ennek kivételesen nagyon örült.
Alain tekintete ott hagyta az új vendégeket, és most már Arthur Smith-t kereste. Mivel az ebédlő – annak ellenére, hogy egészen kicsi volt – igen kihaltnak tűnt, ezért nem okozott különösebb nehézségébe megtalálnia az angol urat, aki az ebédlő balsarkában található asztalnál ült, egyedül. Alain arra gondolt, miközben gyors léptekkel közeledett az idősférfi asztala felé, hogyha Gerard közli a ma délután történteket a panzió lakóival, akkor jó pár évre búcsút mondhat vendégeinek… Hacsak nem húz hasznot a dologból! Hiszen nem mindenhol látni ilyen különleges lényt…- gondolta Alain, és tíz-tizenkét lépés után odaért az idős angol asztalához, és minden szó nélkül helyet is foglalt.
-Na, mi a vacsora? – kérdezte Mr. Smith-t.
-Nem tudom mi ez az ehetetlen moslék, már elnézést Alain – válaszolta az idős férfi, undorodott arccal. Alain szedett magának az asztalon található virágmintás porcelánedényből, majd molyossal arcán megkérdezte tőle:
-Nem ízlik talán?
-Nem. Annak a döglött hópárducnak lehet ilyen íze, amiről kora délután meséltél… - mondta Alainnek, akinek egy pillanat alatt elment az étvágya, amint eszébe jutott a hópárduc tetem… Aztán eszébe jutott a lény is, meg a két halott, és rájött nem lenne csoda, ha semmit nem tudna enni. Eközben Mr. Smith továbbra is szidta az ételt – Komolyan mondom, megtanítom ezt a szakácsot főzni!
-Khm… - köszörülte meg a torkát Alain – Mondja Mr. Smith…
-Arthur. Hívj nyugodtan Arthurnak…
-Rendben Arthur. Szóval mondja, maga látta azt a két férfit délután, akik úgy egy félórával az után, hogy felmentem a szobámba érkeztek a panzióba?
-A két fehér kabátosra gondolsz? – kérdezte Arthur.
-Igen, igen! –válaszolt heves bólintások közepette Alain.
-Nem nagyon sikerült őket megfigyelnem, mert ahogy megérkeztek, én már indultam fel a szobámba, ők meg Gerarddal elegyedtek szóba… Miért kérded?
-Az a két férfi üldözött kora délután… Ők voltak az orvvadászok! - mondta Alain, kissé remegő hangon, és várta a hatást, ami nem is maradt el.
-Mi… hogy.. ez.. hát.. – mondta összefüggéstelenül Mr. Smith, majd hirtelen eszébe jutott egy kérdés – És most hol vannak?
-Meghaltak. Hallottak Arthur… – suttogta Alain neki.
-Hogyan?! Megölted őket??? – ordította, mire az összes vendég, sőt, az épp a konyhából két tálcával a kezében kilépő Kate Morton is Alainre nézett.
-Csak viccelődünk… - mondta nekik Alain, s közben kínosan mosolygott. Ekkor azonban már késő volt. Arthur Smith arca olyannyira rémültséget tükrözött, mely arra utalt, sokkal komolyabb dologról van szó.
-Kit ölt meg… – szólalt meg Mr. Brown.
-Alain Holden a nevem – mondta. - És senkit sem öltem meg!
-Akkor meg miért kiáltotta ez az úr itt azt, hogy megölt valakit? Ki halt meg egyáltalán? – kérdezte ezt már Kate Morton, a pincérnő-szobalány.
Alain érezte, hogy ha hazudna valamit, abbahagynák a faggatódzást, de ő mégsem tette ezt. Úgy gondolta, megpróbálja elmondani nekik az igazságot, csak kicsit leegyszerűsíti a történetet, valamint hihetőbbé teszi.
-Ma délután két turista, akik az autójukkal a panzió felé tartottak, lefulladtak. Kiszálltak a kocsiból, és a fontosabb holmijaikkal gyalog jöttek fel, majd engem és Gerardot megkérték, arra hogy segítsünk az autóból két nehéz zsákot felhozni. Miközben a panzió felé tartottunk, egy hópárduchoz hasonló lény támadt ránk, és végzett a két férfival. Én és Gerard pedig…
-… elmenekültünk. – mondta egy nyugodt hang az ajtó felől. Gerard volt az.
Egy másodperc alatt minden tekintet Gerardra irányult, aki folyatta az Alain által megkezdett történetet.
-Sajnos nem tudtunk segíteni a két turistán… - mondta szomorúan.
-Mit értenek hópárduchoz hasonló lényen? – szólalt meg a fekete hajú lány, Juliette.
-Egy olyan lényt láttunk kint Monsieur Holdennel, melyről nehéz leírást adni… - válaszolt Gerard. – Egy két lábon járó hópárducot képzeljenek el, nagy, furcsa szemekkel…
-Ilyen állat létezik? – kérdezte ijedten Juliette.
-Nem tudom – válaszolt higgadtan a francia –Ez a lény mindenesetre létezik, hiszen a saját szememmel láttam. Az, hogy állat-e vagy valami más, azt nem tudom…
- Fegyver nem volt maguknál? Hogyan sikerült egyáltalán elmenekülniük ez elől az izé elől?- szállt be a beszélgetésbe egy kérdéssel Stan, miközben a kezével gyorsan megigazította fekete haját.
-Nem volt nehéz. Lényegében nem is menekültünk el, hanem ez a lény hagyott ott minket. Furcsa módon csak a két turistát támadta meg, és minket nem bántott – válaszolt most Gerard helyett Alain. – Fegyver pedig – és itt Gerardra nézett, aki alig láthatóan nemet intett fejével – nem volt nálunk… – hazudta.
-Khm… És mennyi esélye van annak, hogy ez a lény, ma éjszaka betör mondjuk ide, a panzióba?
-Csak annyi, mint a többi állatnak – válaszolt Gerard.
-Feltéve, ha ezt a lényt egyszerű állatnak tekintjük – szólalt meg az eddig a férjével együtt hallgató Susan Brown.
-Ezt hogy érti Mrs. Brown? – kérdezte érdeklődve Alain.
-Tegyük fel, hogy ez a lény egy állat. Ha úgy van, ahogyan önök ketten mondják, szóval tényleg két lábon jár, akkor az arról árulkodik, hogy nem egy fejletlen lény. Ez pedig megjelenhet a gondolkodásában is…
-Azaz megtalálhatja annak a módját, hogyan jusson be a panzióba… Akár anélkül is, hogy bármilyen zajt csapna… - válaszolt remegő hangon Kate Morton.
-Ugyan már! Egy ember sem tud bejutni ide, ha normálisan be van reteszelve az ajtó! – mondta a háta mögül a fekete bőrű Joe Sanders, aki egy perccel ezelőtt lépett ki a konyhaajtón.
-Nos elképzelhető, hogy ide nem jut be, mert annyira nem okos – mondta Steve Brown – de az, hogy önöket ketten életben hagyta – s itt Gerardra és Alainre mutatott – szerintem nem a véletlen műve… - Alain is ebben reménykedett.
-Kérem, figyeljenek rám! – vette át szót Gerard – A panzió ajtajai ma éjszakára be lesznek zárva. Ha valahogyan mégis bejutna, akkor sem kell félni, az én szobám – csakúgy, mint Joe-é – közel van a bejárathoz, így ha bármi neszt hallunk, fegyverrel a kezünkben utána nézünk a dolgoknak… - Most pedig további kellemes estét kívánok önöknek! – mondta, majd Alain felé intett – Monsieur Holden, velem fáradna egy pillanatra a szobámba? – Alain bólintással jelezte, hogy igen, majd miután elköszönt a valamelyest nyugodtabbnak látszó Arthur Smith úrtól, Gerardot követve elhagyta az ebédlőt, és a hallba lépett. A francia megállt a helyiség közepén, és szembefordult Alainnel, aki még mielőtt a francia bármit is mondhatott volna, bocsánatot kért tőle, amiért korán szóba került a délutáni kalandjuk.
-Nem kell magyarázkodnia, jól tette, hogy elmondta ezt a mesét nekik. A lényeg úgy is benne volt, és ahogyan az arcukat láttam, nem tűntek rémülteknek. Kicsit félnek az éjszakától, az igaz, de semmi több. Valószínűleg azért ilyen nyugodtak, mert nem látták a két holttestet – mondta nevetve Gerard – Egyébként pont azért hívtam ki, hogy köszönetet mondjak, amiért ilyen diszkréten mesélte el a dolgokat. Ha tudnának a lény gyilkos karmairól, amelyekkel ma karokat szakított le, és mellkasokat lyuggatott, nem lennének már nyugodtak…
A szobájában csaknem teljesen sötét volt. Az ablakon beszűrődő minimális fény csak arra volt elég, hogy Alain sikeresen eljusson az ágyáig, és lefeküdjön. Nem vette át a ruháját, mert egyelőre csak pihenni akart. Pihenni, és közben gondolkodni. A vendégek reakciója meglepte. Azt várta, hogy elfogja őket a pánik. Ennek azonban semmi jelét nem adták. Tudomásul vették, hogy egy ismeretlen állat, ami talán egy két lábon járó hópárducra hasonlít leginkább, itt járkál a környéken, és válogatottan öl. Nem akárkit, csak azt, akit ki szemel magának…
Eddig jutott a gondolkodásban, mikor elaludt. A lény, ahogy az emlékeiben, úgy az álmaiban is megjelent. Annyi volt csupán a különbség az álom és valóság között, hogy míg délután a lény nem bántotta, addig az álmában igen. Hiába szaladt lélekszakadva, megállás nélkül, a lény két karma a vállára kulcsolódott, és a földre rántotta őt. Reszketve feküdt a hátán, és nézte, ahogyan a lény a karmával a mellkasához közeledik…
Levegő után kapkodva, verejtékező homlokkal riadt fel. Az ajtót megkopogtatta valaki, és Alain gyanította, nem először. Biztos volt benne, hogy a kopogás ébresztette fel. Elmosolyodott, és arra gondolt, jobb is, hogy felébredt ebből a rémálomból. A világító számlapú órájára tekintett, mely fél tizenegyet mutatott. Alain felkelt az ágyból és az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta. Nem kis örömére két lány állt előtte. Natalie és Juliette.
-Szia, ugye nem zavarunk? – kérdezte a fekete hajú Juliette, mire Alain heves fejrázásba kezdett, és beengedte a szobájába a lányokat. Felkapcsolta villanyt, és a plafon közepén található lámpa halványan világítani kezdett. Először a szőke hajú szólalt meg:
-Az én nevem Natalie. Natalie Ancel. Ő pedig a barátnőm, Juliette Morante.
-Én Alain Holden vagyok… - mondta, és mindkét lánnyal kezet fogott.
-Alain… Francia vagy? – kérdezte csillogó szemekkel Juliette.
-Csak félig. Az anyám francia, az apám amerikai, én pedig Angliában élek…
-Oh, én is csak félig. Apu francia, anyu pedig angol. – mondta Juliette – Én is Angliában lakom, meg Natalie, és Stan is. Mindhárman Liverpoolban. És te?
-Londonban – válaszolt Alain. - Hol hagytátok Stant?
-Stan alszik. – mondta komoran Natalie.
-És ti… Ti nem tudtok aludni? – kérdezte mosollyal az arcán Alain.
-Nem tudunk. Kicsit felkavart minket ez a két gyilkosság, meg ez az izé… - mondta Natalie – Stant persze nem izgatja a dolog. Egy perc alatt elaludt…
-Mikor a vacsoránál ültem, akkor úgy tűnt mindenki nyugodtan viseli a hírt – mondta Alain, majd hozzátette – Nem tudom persze, hogy mondjuk egyáltalán elhitték-e…
-Mi elhittük… És most félünk… - szólalt meg remegő hangon Juliette – Stan nem hiszi el a dolgot. Azt mondja, hogy ilyen lény nem létezik.
-Pedig nem magától halt meg az a két ember – mondta kissé dühösen Alain – És higgyétek el nekem, nem én vagy Gerard, esetleg mindketten végeztünk velük! Nem akarlak még jobban megijeszteni benneteket, de az a két ember brutális halált halt.
-Hogy végzett velük a lény? – kérdezte suttogva Juliette.
-A karmát keresztül szúrta a mellkasukon… Még hozzá elsőre, és egy pillanat alatt. Előtte azonban szó szerint leszakította a karjukat! – mondta Alain hasonlóan halkan, de miután befejezte, és látta a két lány rémült arcát, már bánta, hogy ennyire részletes volt. Gerard pont ezt köszönte meg vacsora után tőle! Hogy nem ment bele a részletekbe, és így a vendégek úgy képzelhették el dolgot, hogy egy éhes állat rá támadt a két turistára. Mivel nem beszélt a lény különleges kivégzési módjáról, ezért a lény különleges kinézetén kívül semmi különös nem volt a történetben…
-Te jó ég… Hiszen ilyen dolgot nem csinál semmilyen állat! – mondta Natalie, és a félelemtől könnyek szöktek a szemébe.
-Azt hiszem, ma éjszaka már nem alszom… - mondta félelemmel teli hangon Juliette.
Alain legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért ennyire megrémisztette a lányokat. Pont azért jöttek be hozzá, hogy valami megnyugtatót halljanak. Ekkor eszébe jutott az elképzelése, mely talán megnyugtathatja a két lányt.
-Van egy sejtésem azzal kapcsolatban, kikkel végez a lény – mondta, és megpróbált megnyugtató arcot vágni. Mivel azok nem válaszoltak semmit, hozzá kezdett.
-A két ember, akivel végzett ma, mindketten orvvadászok voltak. Két hópárduccal végeztek a mai napon. Nos, ez a lény is úgy néz ki, mint egy hópárduc, csak hát annyi a különbség, hogy ez két lábon tud járni. Én úgy gondolom a két dolog között összefüggés lehet. Hópárduc gyilkosok… Két lábon járó hópárducszerű lény… – mondta sejtelmesen Alain, és miután befejezte, már biztossá vált benne a kapcsolat a két dolog között.
-Gondolod, hogy a lény azzal végez, aki a hópárducoknak árt? – kérdezte Natalie remegő hangon.
-Pontosan – válaszolt határozottan, mosollyal az arcán Alain. A két lány amint kimondta a szót egymásra nézett, és sírva fakadt. Alain arcáról pedig azonnal leolvadt a mosoly. Csak nem öltek ők is hópárducot?
-Stan… – mondta egy perc után Juliette – Stan már lőtt hópárducot!
-Azt mondja, hogy nagyon jól keres vele – folytatta Natalie.– Állítólag fejenként 10000 dollárt is kaphat érte. Igaz ez?
-Igaz. A hópárduc bunda az egyik legtöbbet ér… És most? Azért jött ide, hogy rájuk vadásszon? – kérdezte kissé ingerülten Alain.
-Nem. Vagyis hát nem tudjuk… - mondta Juliette bizonytalanul.
-Ezt hogy értitek?
-Mi egyetemisták vagyunk. Az egyetemen biológiát tanulunk, és ide is a szép táj mellett az állatok miatt jöttünk – mondta Juliette – Én és Natalie nem tudnánk egy állatnak sem ártani, de Stan, aki nem egyetemista, mint mi… Nos hát, ő igen.
-Stan ajánlotta ezt a helyet nektek? – kérdezte nem kis gúnnyal a hangjában Alain.
-Igen – vallotta be Juliette – Stan mondta, hogy jöjjünk el ide, mert itt érdekes állatfajokkal találkozhatunk, meg a táj is nagyon szép…
-Ő pedig lövöldözhet a hópárducokra – mondta keserűen Alain.
-Nem! Mielőtt elindultunk volna, mondtuk neki, hogy csak akkor jövünk ide, ha egy párducot sem lő – mondta Natalie, de Alainnek nem tetszett a válasz. – Megígérte…
-És szerintetek be is tartja? Én kétlem…
-Mi hiszünk neki – mondta határozottan Juliette. – Stan nagyon kedves hozzánk, ő a barátunk… Bár talán Natalienek még többet is jelent! – mondta franciául, és arcára kiült a mosoly, aminek Alain nagyon örült. Nem úgy Natalie…
-Mit mondott? – kérdezte mérges pillantásokat küldve barátnőjére – Fogadni mernék, hogy azt mondta, hogy még mindig szeretem Stant. Pár éve, mikor jártam vele, ez tényleg igaz volt… – és itt elpirosodott az arca – De azóta szakítottunk, és már nem érzek iránta semmit. Megbeszéltük, hogy csak barátok maradunk. Ugye te hiszel nekem, Alain?
-Hiszek neked – válaszolta Alain határozott hangon, miután mindhárman elnémultak, és csend lett a szobában. Csend, melyet egy kopogtató zavart meg. Alain egy pillanat alatt felkelt az ágyról, és kinyitotta az ajtót. Stan állt előtte. Alain a fiú arcában rémültséget fedezett fel.
-De jó, hogy itt vagytok – mondta – Jó estét…
-A nevem Alain Holden, a vacsoránál kénytelen voltam bemutatkozni, ön pedig Stan…
-Wilder. Stan Wilder. Elnézést e késői zavarásért, a fényből gondoltam, hogy még ébren vagy. Örülök, hogy itt vannak a lányok is, mert jó, ha ők is megtudják…
-Mit tudunk meg Stan? – kérdezte Natalie aggódva.
-Láttam a lényt… – válaszolta, és már nem csak az ő arca volt rémült.
Alain pár másodpercig fel sem fogta, mit mondott Stan. Először arra gondolt, hogy viccelt a fiú. A tekintete azonban nem erről árulkodott. Nagyon úgy nézett, hogy Stan komolyan beszél, ezt pedig azt jelenti, hogy…
-Hol láttad? Mit csinált? – kérdezte Alain, és izgalommal teli félelemmel várta a választ.
-Éppen felkeltem, mert rosszat álmodtam – szólt Stan válasza, ami rögtön eszébe jutatta Alainnek, hogy vele is ez történt – Kinéztem az ablakon, és akkor megláttam...
-Biztos, hogy őt láttad? – kérdezte félelemtől remegő hangon Juliette.
-Nem – mondta bizonytalanul Stan.
-Hogy érted ezt?– kérdezte ezt már Natalie.
-Először azért nem vagyok biztos benne, mert csak a te – és itt Alainre nézett – leírásod alapján tudok a lényről, én még soha nem láttam még hasonlót sem. Aztán a másik dolog az, hogy kint sötét van, havazik, illetve csak egy pillanatra láttam meg, aztán eltűnt.
-Mit láttál belőle? Miből gondolod akkor, hogy a lényt láttad? – kérdezte Alain.
-Két lábon járt, a feje pedig, ahogyan mondtad, olyan volt, mint egy hópárducé – mondta Stan, majd halkan hozzátett még egy dolgot. – És világítottak a szemei…
-Hm… Előbb azt mondtad eltűnt a havazásban, ezek szerint nem a panzió felé tartott? – kérdezte Alain, és remélte, hogy Stan megerősíti, amit nemrég mondott.
-Mikor kinéztem, a lény a panziótól távolodott, majd utoljára visszanézett, és eltűnt a sűrű hóesésben – válaszolt Stan, de Alaint a válasz nem nyugtatta meg. Vajon sikerült bejutnia a panzióba a lénynek vagy sem? Egyáltalán járt a panzió felé, vagy Stan rosszul látta?
-Na jól van, csak ezt akartam elmondani nektek, most megyek vissza aludni. Ti is jöttök? – szólt a két lányhoz, akik bólintással jelezték, hogy jönnek.
-Nem kellene a többi vendégnek szólni, hogy… – Alain megrázta a fejét, majd ezt mondta:
-Nem kell. Stan látta, hogy a lény a panziótól távolodott. Már nem lenne értelme.
-Hát akkor jóét! – köszönt el Juliette, majd Natalie, végezetül pedig Stan. Alain becsukta az ajtót mögöttük, és az ablakhoz lépett. A panzió előtti havon nem látott lábnyomokat, de tudta, a havazás könnyedén eltüntethette őket. Belépett a fürdőbe, majd tíz perccel később felfrissülve jött ki az ajtón. A karórája pontosan fél tizenkettőt mutatott. Ideje volt aludni.
Húsz percen át forgolódott az ágyában, de nem jött álom a szemére. Az agya folyamatosan a lény körül járt. Hiába szeretett volna másra gondolni, nem sikerült, s így elaludni sem. Húsz perc után felkelt, és kiment a fürdőszobába. Meg mosta az arcát, ivott pár korty vizet, majd visszafeküdt az ágyába, és gondolkodni próbált. Nem tudta megállni, hogy a ma este hallottakat ne elemezze.
Stan Wilder… Ő is egy orvvadász lenne? Ha igen, veszélyben van az élete… Persze kérdés, hogy a lény, vagy a gazdája tud-e arról, hogy Stan ölt már hópárducot. Ha a lény csak egy fejlettebb állat, akkor aligha. Itt emberi kéznek kell lennie a dolgokban. Mondjuk valaki a panzióból tudomást szerezhetett a dologról. Stan egyelőre él. Ha nem szegi meg a lányoknak tett ígéretét, akkor életben is maradhat. De hogy is van ez?
Mr. Fisher és Mr. Turner orvvadászok voltak, Stan is valami hasonló… És a többiek? Natalie és Juliette biológusok, tehát valamennyire ők is kapcsolatban vannak a hópárducokkal. Gerard, Kate Morton és Joe itt töltik szinte minden idejüket a panzióban, melynek környékén viszonylag magas a hópárducok száma. A Brown házaspár vajon mivel foglalkozik? Mintha az ő munkájuk is az állatokkal lenne kapcsolatban. Lehet, hogy pont a hópárducokkal? Maradt még Arthur Smith, aki nagyon kedveli a hópárducokat, a kedvenc állatai… Ez azt jelenti, hogy minden vendég valamilyen kapcsolatban áll a hópárducokkal. Ez vajon véletlen? Hiszen még saját maga is – jutott az eszébe. Ritka állatfajok fényképezésével keresi a pénzét, a hópárduc pedig egy ilyen ritka állatfaj. De hiszen senki nem kötelezte, hogy jöjjön ide! Ez csak véletlen műve lehet – gondolta, majd átlépett az álmok mezejére.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!