Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ookami
Alkotások száma: 5
Regisztrált: 2006-08-22
Belépett: 2012-05-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Mese (5)
Feltöltve: 2006-08-22 23:11:03
Megtekintve: 995
Viltin
Behavazott, téli este volt. Olyan idő, amikor a jégcsapok roppanásában szavakat vél hallani az ember, és nyugodt lélegzet száll az otthonok felett. A ház is békességet árasztott. A kisbaba egyenletesen szuszogott bölcsőjében; Anna pedig apjával ült a kandalló előtt. Fahéjillatú hangulatban készítettem a vacsorát, amikor lányom megjelent az ajtóban. Szomjas vagyok, kérek inni! - hadarta, de alig kortyolt a tejből, már sietett is vissza a tűzhöz, nehogy apja egyetlen szaváról is le kelljen mondania. Meg is lepődtem, amikor alig fél perc múlva beosont a konyhába. Apa a tűzbe bámul és nem nézett rám, amikor visszamentem. Mit nézett? Látott valamit? - Talán Viltin eljött hozzá, őt nézte. Ő ki? Osu barátja? Még sosem hallottam róla. Mesélj, kérlek!

Viltin

Eljárt az idő. Osu helyett fia, Orden járta örökül kapott birodalmát. Borin utódai őrizték a legendát a Bánat forrásáról és a megtalált boldogságról. Szép idők voltak. Ilyenkor még a könnycseppek is alszanak - mondogatták egymás között az öregek az erdőn. A lidércek és az ártók messzire eltakarodtak, csak Ogmit, az óriás találkozott néha egy-egy ilyen fajzattal, amikor a Ködhegység elfeledett zugait kutatta gyógynövények után. Nappal ezüstös pillangók járták fáradhatatlan táncukat a madarak dalára, éjjel pedig tündérek és faunok népesítették be a háborítatlan tisztásokat.

Tündér volt Viltin is. Nem volt a legszebb, nem ő tudott a legcsengőbb hangon énekelni, de mindenki szerette, mert ő is szeretett mindenkit. Végtelen jóság lakozott a szívében. Kacagása sokszor visszhangzott a fák között, jókedvre derített minden halandót, ki csak meghallotta. Nagy kincse volt ő a Birodalomnak, mert ő volt az Emlékezet. Aki csak ránézett, vissza tudta idézni eddigi élete minden pillanatát. Újra testet öltöttek az elmúlt percek, értékelhette akkori tetteit és találkozhatott olyan lényekkel, melyek már csak a szívében éltek. Aki belefeledkezett gyönyörű, vörös hajának látványába, tisztán látta korábbi tévedéseit és Nátisz, a Bölcsesség gyakran Viltin hajába rejtette a megoldást a problémákra. Ha a tündér táncolt a tűznél, összekeveredtek a színek és a formák. Megszépült a szeplős arc és sudár lett a termet. Dalára mézes lehelet szállt a táj fölé és boldogság költözött a lelkekbe. Állatok, emberek és az ég s föld minden teremtménye hozzá zarándokolt, hogy a múlt tévedéseit újra átélve, Nátisz segítségével megszabaduljon a kíntól. És ő mindenkin segített. Erőt adott a gyengének, vigasztalta a szenvedőt, pártfogolta az elesettet.

Egy nap azonban Viltin eltűnt. Nem volt a tisztáson és nem találták szállásán, a nefelejcs tövében sem. Felbolydult az erdő. Minden szeglet Viltin nevétől volt hangos, minden élő az ő nevét kiáltotta. Madárrajok köröztek a fák fölött, borzok dugták nedves orrukat az avarba, elfeledett zugokba kukkantottak be a pókok. Nem volt eredménye a keresésnek.

Aztán Orden megtalálta a kendőjét az erdő szélén. Fekete korom égett a redőibe, vér szennyezte a finom selymet. Feljajdult a gyász és sötétségbe borította a lelkeket. Mindenki a rőt hajú tündért siratta. Felébredtek a könnyek és elönteni látszottak a vidéket. Biztosnak voltak benne, hogy Viltin nincs többé, pedig a testét senki sem találta meg. Jelképes sírjánál gyűltek össze az erdő lényei, de hiába tették, mert nem volt Emlékezet, mely felidézhette volna nekik Viltin alakját. Nátisz nem tudott a tündér nélkül enyhet adni és nem nyert megbocsátást a megbánt bűn. Így teltek a napok, míg végül már senki sem tudott visszaemlékezni arra, hogy kit veszítettek el, csupán a mérhetetlen fájdalom és a sóvárgás élt bennük valami ismeretlen, elhomályosult ragyogás után, melyről már csak azt tudták, hogy vörös volt és megnyugvást hozott a lázban égő szívnek.

Ezután senki sem tudott a régi történeteken töprengni, mert nem emlékeztek a tettekre. Nem tanulhattak a múlt hibáiból, nem vehették hasznát az ősök tapasztalatának. Sokminden, mi valaha létezett, eltűnt, mert már nem élt, aki emlékezzen rá. Az emberek elfelejtették, hogy milyen kegyetlen dolog a háború és újra ellenséget kerestek. Aludt a Lelkiismeret is, aki megakadályozhatta volna az öldöklést. Ártatlanok, állatok és növények menekültek a megvadult hordák elől. Ekkor váltak olyanokká az emberek, mint amilyennek a mostani idők ismerik őket.

A pusztítás zaja Ogmithez is felhatolt. Ő volt az egyetlen, aki emlékezett Viltinre. Érezte, hogy ha hamarosan nem fékezi meg a vészt valami, örökké homályba borul a világ. Hívó szavára összegyűltek az erdő urai. Ott volt Orden a farkas, Valkea a tűz, Luantin a fény, Ákon a tündék királya, Waery a vizek úrnője, Antin a föld alatti világ ura és eljött az Úr is, aki nyolclábú lovon járt. Nátisz körbevette őket, de nem tudott testet ölteni. Ogmit mesélt Viltinről. Senki sem emlékezett rá, ahogyan a boldog idők is feledésbe merültek már. Az Úr, aki nyolclábú lovon járt, ismerte a tündért, hiszen ő felül állt téren és időn, így neki nem volt szüksége Viltinre, hogy emlékezetébe idézze. Az ő szavára mindenki szívében megjelent a tündér képe. A tündérek lelke hallhatatlan - kezdte Ogmit a beszédet - tehát, ha meg is halt a teste, a lelke valahol ezen a síkon jár. Ahhoz, hogy a rettenetet megállítsuk, meg kell találnunk őt.

Mindenki bejárta birodalmát, hogy nyomára akadjon Viltinnek. Eredménytelenül. És amikor a következő Teljesség feljött az égre, csüggedt vándorok gyűltek ismét Ogmit tüze köré. Keresték a föld felett és a föld alatt; az erdőn, a mezőkön, a víz alatt, a fellegekben, de sehol sem lelték nyomát. Az Úr, aki nyolclábú lovon jár szólásra emelkedett. - Barátaim, testvéreim! Egy hely van, ahol még nem kerestük Viltint. Az emberek között. Tanácstalanul néztek össze a lények, hiszen sehogyan sem értették, hogy mi dolga lenne egy tündérnek a féllelkű halandókkal. Mégis arra kényszerültek, hogy ezt a lehetőséget is megragadják.

Senki sem akart az emberek közé menni, hiszen akkorra beteljesült Osu jóslata: az emberek szívéből kiveszett az ősi Törvény és nem tiszteltek már magukon kívül senkit és semmit. Végül csak néhány halandó tudott az erdő titkairól, ezek vitték tovább a tudást, mesékbe rejtve és ködösítve, nehogy az ismeret pusztulást hozzon a rejtetten élőkre. Ők jártak a boldog időkben Viltinhez, hogy közvetítsenek közte és a külvilág között. Ezeket az embereket sámánnak vagy boszorkánynak hívták. De ők egyre kevesebben voltak, így Orden Zethez fordult, az álmok hozójához, mert ő volt az egyetlen, aki szabadon járt mindkét világban.

Zet bejárta az emberek országait, belenézett a házak pincéjébe és az alvók elméjébe is, mindenhol a tündért kereste. Viharként nyargalt birodalmak, várak, urak és szolgák között, míg el nem ért egy délkeleti királyhoz. Népe suttogta róla, hogy üldözi a sámánokat, kigyomlálta szívéből a Törvényt és megbüntet mindenkit, aki a régi jogokat emlegeti. Zet álmában látogatta meg a királyt. Sötét fellegek gyűltek az álomban és Zet alig látott fényt elméjében. A kitörni készülő viharban szenvedett a király lelke és hangos kiáltásokkal emlegette királysága egyik városát és a lánghajú halhatatlant. A Lelkiismeret, akit a Remény felébresztett, kezdte elemészteni a gonosz királyt. Az Álom megértette, hogy köze van Viltin eltűnéséhez. A hírrel száguldott vissza a Tanácshoz. Luantin fényével beragyogta a várost, hátha Viltin nyomára akadnak. Valkea is a tündér nyomát kutatta minden házban. Végül a szél hozott híreket, mert ő mindenhová bejut. A király ejtette fogjul Viltint, mert annyi gonoszságot követett el korábban, hogy már aludni sem tudott a vádló Lelkiismerettől. Nátisz tanácsait látta Viltin hajában, de nem fogadta meg őket, mellyel méginkább romlást hozott magára és népére. Tehetetlen dühében raboltatta el a tündért és legnagyobb várának legmélyebb tömlöcébe vetette. Viltin szívének dobbanását elvette a rabság, és amikor összetört testéből kiszállt a lelke, azt a gonosz király egy dobozba zárta, melyet a legmélyebb tengerbe dobott.

Waery hableányai, és a tengerek minden élőlénye kereste a tengerbe dobott dobozt. Hét tengert kutattak át hétszázhetvenhét nap alatt. De a vizek birodalma óriási, segítségre volt szükségük. Waery teliholdkor a tengerpartra ment és így szólt: Viltin rab lelke! Ha hallasz, adj jelet, hogy hol keressünk! Én, Waery, kérem ezt, minden szenvedő nevében. Sokáig nem történt semmi, ám egyszer csak kelet felől lángszín fény borította el az eget. A kelő Nap öltözött Viltin hajának színébe, hogy így segítse a keresőket. A Nap megérezte a tündér lelkében el nem múló szeretetet hétezerhétszázhetvenhét méter mélyről is és sugaraival mutatta az utat a dobozig, melyet végül Maron, a habfi hozott felszínre.

A dobozt a Remény nyitotta fel és az Úr teremtő lélegzetétől a kiszabadult lélek újra testet öltött. Viltin beszámolt a számtalan sebről, mellyel a király a testét és a lelkét gyötörte és örök rettegést plántált ezzel a tündér gondolataiba. Az állatok és a felvilági lények örömünnepet ültek Viltin visszatérte miatt. Nátisz újra jelen lehetett közöttük. Mindenki békét várt. Újra virágba borult az erdő, sokhangú madárkórusok zengtek himnuszokat. Miután ünneplőbe öltözött az erdő, Viltin elmondta a Tanácsnak, hogy nem tud többé emberek közelébe menni. Mindenki megértette ennek okait.

De az emberek háborúja nem csitult. A még megmaradt sámánok és boszorkányok Orden közbenjárását kérték Viltinnél. A farkas megmutatta a lánghajú lánynak a síró gyerekeket és a rettegő asszonyokat. Orrában vitte a felperzselt föld és a legyilkolt állatok szagát. Mindez megértette a tündérrel, hogy ha nem is megy többé ember közelébe, valahogy jelen kell lennie a halandók között, hogy megszülethessen a béke.

Az elemek siettek a tündér segítségére. Valkea rejti Viltin testét a tűzben, Waery közvetíti hangját a tenger morajában és a Nap lángszínű hajába öltözik, amikor megkezdi és befejezi napi útját. Ezért van az, hogy aki igazán emlékezni akar valamire a múltjából, belenéz a tűzbe, a tengert hallgatja, vagy a Naplementét csodálja. Ha tiszta a szíve, Viltin megjelenik neki és Nátisz üzenetét a szívébe írja.

Anya, de honnan tudom, hogy Viltin eljött apához? Ha a szeme tükrében ott lobog a tűz, Viltinnel beszél. Ülj le mellé és nézd te is a lángokat, hátha meglátod benne a vörös hajú tündért. Jó, odaviszem az öcsit is, hátha ő is látja majd, jó?! És a kutyákat is!
Jó fél óra múlva mentem, hogy a családot vacsorázni hívjam. A tűz fénykörében békésen szunyókált mindenki, akiket csak szerettem.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-09-05 23:07:06
kedves farkas én mint egyszerű földi halandó, sajnos elvesztem a sok dimenziós ugrás közepette. De a végét és az elejét egész jól értem :)
A metaforák ismét gyönyörűek és szeretnék már olvasni egy mesét tőled, amit az én egyszerű észjárásommal is fel lehet dolgozni. További maradandó alkotást
2006-09-01 11:48:34
Köszönöm!
2006-08-31 15:09:48
A mesék adják az élet értelmét enélkül nem élnénk túl e gonosz világot!!!! Én is sírtam!!!!!!
2006-08-25 10:45:34
Elpirulok! Szeretlek titeket!
2006-08-24 13:20:37
Én is csak törölgetem a könnyeimet, hogy végre ideírhassam a gondolataimat. Rövid leszek: nagyon örülök, hogy megosztottad velünk értékes mese-világodat és boldog vagyok, hogy a barátomnak nevezhetlek. Nagyon várom már a tékozló óriásleány történetét is és a többi mesét is! Azt hiszem, újra beleszeretek a mesékbe :)
2006-08-23 08:20:12
Miután elolvastam, arra gondoltam, hogy ez nem is történhetett másképp. A mi kiváltságunk, hogy felnyitottad a szemünket, Ookami:) Olyan vagy, mint a hagyma - igen, azért is, mert megríkattál:)