Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Elieh
Alkotások száma: 5
Regisztrált: 2004-06-15
Belépett: 2011-10-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (2)
-Mese (3)
Feltöltve: 2009-01-05 12:13:22
Megtekintve: 832
a báb
Foszló-bomló ködök állták körül a vermet, mint a füst, szaguk-színük is fekete, így vigyázták gödrének sötétjét, fény ne érje, élet ne szennyezze. Idáig rángatták, húzták vonták, hol tépték és szaggatták, hol bársonyos nyelvükkel nyalogatták, meleg puha szóval kínálták. Körbe folyták ezek, behatoltak titkos üregeibe, méltatlanul csorogva, léha burkot vonva, vagy hidegen hagyva, fázva és jajongva. Vigyáztak hát rá, az illékony szolgahad, gyűlölték és imádták, egyetlen játékukat. Teste örök, nem is létezik szinte, belülről az élet kórja rágja. Keze lába kötve, vékony szállal örökre, végét a bűzös horda ezer mancsa szorítja. Tükörarca fényes csak, rajta suhanó árnyak képe, valaha voltak emléke. Ott álmodik, azon belül, titkokat, torz, reszkető-szenvedő, bájos és fertelmes, érző és halandó látomásokat. Hajlongó fényükben meleg bőr illata, nehéz, élveteg sötétség szaga, könny sós zamata.
De kívül, hideg tükréből visszabámul rájuk a sötét, amit olyan féltve vigyáznak az árnyak, laposan csapkodó szárnyaikkal mindent kizárnak. Tépett testén ez az egyetlen ék ül, ezzel játszanak a vadak, hemperegnek előtte, utánozzák maguk magukat, ismétlik újra meg újra sorsukat. Körbefogják, zsinórjait rángatják, hogy kellő szögben viszonozza agyaraik csattogását. Sosem hagyják oda, meg nem unják soha, az ordító-vonagló tömeg, ezer torkából sivítva távozik a réveteg, kéjes élvezet. Így imádják kiforduló világukat, álélő, örvénylő hamuvalóságukat. A kicsiny báb pedig tűri-tűri, pókfonál láncain lebegve, sodródva, kézből kézbe esve, mert muszáj, mert kötik azok. Kicsiny tompa fényű arcán sírdogál a pára, dögök leheletének képmása. Sorra vásnak rajta az ordas karmok, mikkel kapkodnak és bökdösnek, s nem fognak a barmok. Csoszognak és surrognak fölötte, csúszva-mászva, de soha meg nem állva, mert az már maga a nemlét.
Ám fáradnak a rémek, arcuk már halovány, nem néz már a tükörbe sem kín sem parázna gondolat. A báb lassan pihenni térhet, mély odva üregébe, ahova a népe rejti, hogy amikor felkel a nap, ne lássa senki megcsillanni benne az örökké pajkos sugarakat.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!