Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ph4rm4
Alkotások száma: 20
Regisztrált: 2006-11-01
Belépett: 2008-08-22
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Gyermekrovat (Versek) (1)
-Versek (12)
Képgaléria
-Fotók (5)
Feltöltve: 2007-12-26 13:20:37
Megtekintve: 502
Életképek
Ebben a történetben több szereplő is helyt kap, mint minden valamire való történetben. Olvashatunk majd egy antiszociális szociális munkásról, egy pszihés zavarokkal küzdő pszihológusról, egy egoista aerobic edzőről és egy őszinte politikusról. Mindezt egy történetbe sűrítve? Kíváncsivá tettem?
Hát akkor olvasson tovább!

*

Első hősünk az őszinte politikus épp munkahelyére tartva ül legújabb fekete Mercedes-ében a reggeli csúcsforgalomban. Közben azon gondolkozik vajon miért áll már megint ez a városrész.
– Valakinek tennie kéne már valamit! – kiált fel elkeseredetten.
Telefonja után kap, tárcsáz, beleszól.
– Te Feri! Nagyon úgy néz ki már megint el fogok késni. – ne tévesszen meg senkit a Ferenc
Név –,nem az aktuális közszereplők szerepelnek történetünkben, tudják fiktív helyek és személyek.
– Jani, fontos ülés lesz ma, tudod. A város ki és bemeneti csomópontjainak tehermentesítését szavazzuk meg. Nem kéne elkésned. Gyere tömegközlekedéssel, hagyd valahol az autódat és metrózz be.
– Nem tudok mit csinálni már megint áll az egész város. A BKV pedig már megint sztrájkol, fene a jó dolgukba. A szavazást meg úgy is előre kifizették.
– Na igen. Hát majd tartom érted a hátam, de azért siess. Utána a belváros renoválását terjesztették fel, ugye emlékszel?
– Persze. Akkor már biztos bent leszek.
A telefont még mindig füléhez tartva nyugtázza a hallottakat, bólint majd leteszi a mobilt. Kinézve az ablakon elé tárul a belváros gyönyörű hangulata; grafitis falak, szétszórt szemét, máladozó vakolat. Sóhajt egyet és morog az orra alatt:
– Valakinek tennie kéne már valamit!
Ahogy araszol a dugóban méterről méterre haladva. Látja ahogy egy öreg néni számolja a pénzt a zöldségesnél. Egy és Kétforintosokból. Hősünk szíve összeszorul, ahogy a jelenetet nézi.
– Valakinek tennie kéne már valamit!


*
Egy kicsit hagyjuk magunk mögött a német luxusautót a benne ülő országgyűlési képviselőnkkel. Még jó, hogy megtehetjük. Képzeljék el, ha egész nap vele kéne tartanunk. Belegondolni is rossz. Elképzelhetetlen. Viszont, mint egy jó történetben itt is kaphatunk szárnyakat, és felülről nézhetjük a történéseket. Most mi is ezt fogjuk tenni, csak nem maradunk, hanem elrepülünk jó messze innen. Át a városon végig a Duna partján, akarom mondani egy folyó partján, tudják, minden fikció. Egészen egy nagy szürke acél és üveg egyesüléséből megszületett felhőkarcolóig.
Berepülünk az ablakon és egy kisebb irodában találjuk magunkat. Meg van itt minden egy igazi kis rendelőhöz; kényelmes méregdrága heverő, nagy diófa asztal, ami kisajátítja magának az egész helységet, vallatólámpa, porcelán hamutartó és az elengedhetetlen perzsa szőnyeg. Minden ami egy elit pszihológus rendelőjébe szükséges. Természetesen a második számú hősünkről se feledkezzünk el. Lászlóról a pszihológusról. Fejét a kezébe temetve görnyed az asztala fölé és próbálja kiszorítani az agyából a hangokat. A hamutálban a cigarettája már füstszűrőig égett. Várja a következő beteget. A házitelefon felberreg. A pszihológus felmorran.
– Az átkozott hangok, soha nem hagynak békén!
– Uram, ezek nem a hangok. Én vagyok az a Magdika, tudja.
– Természetesen Ágika, hogyne tudnám, mi a probléma?
– Semmi különleges, egy kis tudathasadás, akkut szemöldökvakarással egybekötve.
– Küldje be nyugodtan Erika kisasszony.
Kinyílik az ajtó, majd egy helyes, 20 év körüli nő betessékeli a beteget.
– Köszönöm Vera. Legyen szíves, főzzön nekem egy kávét. Rendben?
– Ez csak természetes Uram.
Amíg lezajlik ez a kis incidens a legújabb beteg áll az ajtó mellett, és kitartóan vakarja a szemöldökét.
– Jó napot kívánok, a nevem László. Nem ülne le? Van itt egy kényelmes dívány és egy karosszék, válasszon.
– Köszönöm, az én nevem Stan és Pan.
A közös bemutatkozást követően Stan és Pan a szemöldökvakarást egy pillanatra sem abbahagyva lepihen a karosszékben.
– Melyiken szólíthatom?
– Leginkább Stan és Pan, mivel ez a becsületes nevem.
– Rendben van. Nos, inna egy kávét, miközben beszélgetünk, biztosan jól esne.
– Köszönöm de nem élek ilyenekkel, mint a kávé. Testi-lelki egészség ez a mottóm. De lehet, hogy a barátom kérne egy csészével.
– Milyen barátja?
– Hát, tudja az, aki ott ül a díványon.
Hősünk ekkor elcsodálkozva tekint a díványra és csodák csodájára, tényleg ott ül egy ember piros cilinderben, bohóc orral, kackiás bajusszal, kockás ingben és farmer nadrágban.
– Judit! Két kávét kérnénk. – kiált ki a recepcióra.
A titkárnő aki egy valódi ezer arcú és nevű szépség behozza a kávét és letenné Stan és Pan elé.
– Katalin, ne oda tegye kérem, hanem a dívány elé.
Kettes számú hősünk kisegítő személyzete felvonja a szemöldökét és leteszi a kávét a dívány elé. Sokkal merészebb dolgokat megszokott már főnökétől.
– A barátjának mi a neve?
– Az ő neve Stan és Pan barátja.
– Értem. – feleli kissé zavart elméjű pszihológusunk abszolút nyugalommal miközben remegő kézzel rágyújt egy újabb cigarettára.
– Tehát akkor térjünk is a lényegre. Mi a panasza?
– Hangokat hallok, mindig, a nap minden percében.
– Én is.
– Tényleg?
– Természetesen. Még valami panasz?
– Ott ül a díványon.
– És?
– Hát, ott ül.
– Szerintem egész jópofa ember.
– Persze, de nem is létezik, és csak én látom.
– Téved.
– Miért?
– Mert én is látom.
– Az hogyan lehetséges?
– Hát így. Feleljen egy kérdésemre Stan és Pan. Fél valamitől?
– Félek például a hajszálaktól.
– A hajszálaktól? Miért?
– Mert olyan vékonyak, és… repülnek.
– Repülnek a hajszálak?
– Hát még jó, felkapja a szél és repülnek a szám felé, és… be akarnak repülni a számba.
– A szájába?
– Igen. A számba.
– Mondjuk tényleg elég félelmetesek. Úristen felém is jön egy.
– Várjon, elkapom!
Ezzel a felkiáltással Stan és Pan felpattan a díványról és egy képzeletbeli lepkehálóval futkározik a szobába faltól falig. Kettes számú hősünk pedig menekül a hajszálak elől, amik repülnek a szája felé.

*

Szerintem hagyjuk egy kicsit magukra a frissen összeismerkedett barátokat, hadd kergessék egymás hajszálait. Vegyük elő a jól bevált szárnyainkat és repüljünk tovább ebből az őrületből egy kicsit komolyabb légkörbe. Talán egy szociális munkás irodája megfelelő színhelynek ígérkezik a komolyabb témákhoz. De lehet, hogy tévedek. Majd meglátjuk, kedves Olvasó.
– Csürhe! – hörren fel az antiszociális szociális munkásunk, alias Gábor.
E kijelentést követően hármas számú hősünk lesöpör egy egész kupac papírt a változatosság kedvéért ébenfa íróasztaláról. Ezután egy harci üvöltés keretei között ugrálni kezd a lesöpört papírokon.
– Mindannyian ahányan vagytok velem akartok kiszúrni, át akartok verni, tudom! Én mindent tudok! Ne is próbáljatok meg átverni! Csürhe!
A telefon pedig jó vagy rossz szokásához híven, nézőpont kérdése, csörög.
– Gábor a szociális munkás, tessék parancsolni.
– Szia Gábor, lenne egy kis munka. Egy öregember, bent van a kórházban és nincs senkije, be kéne menni hozzá egy kis lelket önteni bele.– Irén az, Gábor munkatársa.
– Rendben van, semmi gond. Már megyek is.
Gábor a telefont a helyére rakva morogja az orra elé:
– Ez az Irén is állandóan nekem adja a vén ágybavizelős trottyokat, tuti, hogy pikkel valamiért rám, de nem baj majd én megfingatom. Csak jöjjön el az én időm .– ezekkel a gondolatokkal sétál a lifthez, száll be az autójába, amit benzin helyett az emberek iránti gyűlölete hajt.
Mikor a kórházhoz ér már úgy érzi menten felrobban.
– Megint és megint, állandóan ezek a vén trottyok. Mindig engem küld el a kórházakba, öregek otthonába. Elegem van, megfojtom azt a libát! – így morog egészen míg felér a kórterem ajtajáig.
Kopog. Az ajtó nyílik. Belép. Egy aszott öregember fekszik a fehér kórházi lepel alatt, teste már alig emeli meg a takarót. Lassan nehézkesen lélegzik. A nővér aki épp a kórlapját tanulmányozza, halkan odaszól hármas számú hősünknek;
– Ön jött a szociális osztályról?
– Igen, Gábor vagyok.
– Nagyon úgy tűnik, hogy nem sok van neki hátra, beszélgetne vele egy kicsit? Ne ijedjen meg, beszélni sajnos nem tud a gégemetszéstől.
– Ez csak természetes, hiszen ezért is vagyok itt.
Udvariasan egymásra mosolyodnak, majd a nővér egy intés kíséretével elhagyja a szobát, lassan, csendesen becsukva az ajtót maga után.
Hősünk mintha csak erre a halk hangra várt volna, ahogy a zár nyelve belecsusszan az ajtó keretébe.
Finomnak nem mondható, mozdulattal ül le a beteg ágyára. Ezzel láthatóan fájdalmat okozva az öregnek.
– Na te vén csirkefogó, látod, hogy én győztem! Te hamarosan elpatkolsz és én élek. Nem tudtál kifogni rajtam, öreg! Én voltam a jobb. – gonosz vigyorral leemeli az infúzió tartályt, lehúzza róla a plasztik csövet.
Mély levegőt vesz, majd belefúj. Néhány pillanat múlva az öreg hörög, a mellkasához kap, majd utolsó erejével megnyomja a nővérhívó csengőt. Megint csak néhány pillanat múlva a nővér ront be a szobába előbbi távozásának szöges ellentéteként hatalmas ricsajt csapva ugrik az ágyhoz.
– Mi történt?
– Nem tudom, egyszerűen csak megremegett párszor és úgy látom az öröklét mezejére távozott. Nyugodjon békében.
– Nem is zaklatja fel?
– Hölgyem nap, mint nap találkozom ilyen esetekkel, sajnos már megszoktam. De azt sosem fogom tudni megszokni, hogy van aki öregkorára ennyire egyedül maradna, hogy senkije nem maradt már. Szerencsétlen.
– A csengőt Ön nyomta meg?
– Igen, amikor láttam, hogy baj van akkor kaptam a csengő után, de már látom, elkéstem.
– Nem az Ön hibája, ne legyen emiatt lelkiismeret furdalása.
– Majd kiheverem. Viszont, ha nem haragszik engem szólít a kötelesség.
– Nyugodtan menjen csak, itt már nincs mit tenni, majd szólok a szállítóknak.
– Viszlát. – mondja hősünk miközben felhőtlen magabiztossággal kisétál a kórteremből.

*

Én úgy érzem talán elég is volt hármas számú hősünk pozitív tulajdonságai ecseteléséből. Lehetséges, hogy még sok is. Vegyük elő a már kipróbált madárszárnyainkat és repüljünk el innét is. Minél messzebbre a kórháztól, a szociális munkásunktól. Hagyjuk magunk mögött városunk idilli látképét; a gyárkéményeket, ipartelepeket, lakóparkokat, dugókat. Hagyjunk magunk mögött mindent. Repüljünk messze. Egészen egy villáig. Annak minden szükséges tartozékával egyetemben. Úszómedence, agyaggalamblövő pálya meg miegymás. Vajon kié lehet ez fenséges birtok? Ha Ön kedves Olvasó, nem is egy Sherlock Holmes de azért biztosan kitalálja következő hősünk kilétét. Igen, igen. Ő az. Nem Norbert, hanem Károly. Az egoista aerobic fenomén. Tudják, minden fikció. Na lássuk is hogyan tengeti négyes számú hősünk nem éppen egyhangú mindennapjait. Kicsit rakjuk félre szárnyainkat, tudom nehéz megválni tőlük és újra leereszkedni erre a szintre, de azért próbáljuk meg.
Hősünk, aki nem Norbi, hanem Károly, éppen reggelizni indul 2-es számú ebédlőjébe. Ahogy végigsétál házában minduntalan beleütközik saját fotóiba. Egyiken éppen egy motorral pózol, természetesen félmeztelenül, hogy megcsodálhassa a kamera lencséje kidolgozott felsőtestét. Másikon egy kövér férfival, természetesen csak azért, hogy éles kontrasztot adjon maga számára. Alatta olvashatjuk a következő feliratot: „Én is innen indultam”.
– No igen, persze. Azok a régi családi fotók, a hormonkezelés előtt.
Következő képen láthatjuk Károlyt, ahogy egy fekvenyomógép alatt erőlködik. Felirat: „A saját erőmből jutottam idáig”.
– Hú, ha tudnátok! – mosolyodik el hősünk.
Körülbelül 15 perces séta után, Károly megérkezik a 2-es számú ebédlőbe
– Anita, dobj már össze nekem a kedvenceimből valami reggelit.
– Azonnal Drágám.
Miből is áll a kedvenc menü? Hát mi másból, mint; Károly márkájú 0 % zsírtartalmú denaturált, desztillált, forralt, hőkezelt, zsírtalanított, előhűtött, elősütött-főzött sonkából. Természetesen fekete kenyérrel ( a barna nem elég egészséges). Desszertnek egy Károly rudi, majd mindezt leöblítendő egy üveg zsírszegény ásványvízzel.
Miután hősünk elfogyasztotta pompásnak épp nem mondható reggelijét. Szóba elegyedik ugyancsak aerobic mester kedvesével.
– Kicsim, ma is megyünk istápolni azokat a dagadékokat a tévébe?
– Sajnos muszáj, ha már zsebre vágtuk a pénzt érte.
– Szerintem nevetséges, hogy ezt nézik az emberek esténként a tévében. Arra kíváncsiak, hogyan izzad és nyög tíz-húsz ember összezárva.
– Ne törődj vele, ha az emberek ezt akarják, felőlem meg is kaphatják.
Ezzel a felszólalással elindulnak a kocsijuk felé, hogy elmenjenek a televizíóba istápolni a sok dagadékot. Ilyen az egészséges, harmonikus házasság. Gyerek nem jöhet, mert hizlal.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-04-28 12:42:13
Remember: there's no spoon. There's no time either. Better late, than never!
2008-04-25 16:39:36
Szívesen.Máskor is. :-) FehérVár vár? De vajon nem késtem-e már el?
2008-01-22 00:33:14
Mit is? Mi köszönjük a szellemi termékeket! Te köszönöd a kritikát? A többi műveden több fogást találtam. Interakciót szeretnék (nem, nem, inkább akarok) kisajtolni Belőled! FehérVár vár.
2008-01-20 17:44:37
Köszönöm FehérVár :-).
2008-01-20 17:39:40
Nekem is a gyakorlottság tetszik:) és a narráció.
2008-01-03 09:29:52
Nagyon köszönöm a pozitív hozzászólást és örülök, hogy tetszett. Ez volt a célom. Üdv:. Ph4rm4
2008-01-03 01:11:04
Veszedelmesen gyakorlottan forgatod a tollad, és a stílus is bejött! Grat!