Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Theala
Alkotások száma: 8
Regisztrált: 2006-11-18
Belépett: 2009-06-27
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (4)
-Versek (4)
Feltöltve: 2006-11-24 23:00:46
Megtekintve: 733
Gondolkodók
Az első időutazó 2004 nyarán indult útnak a Titanic fedélzetére. A fiatal lány egy oxfordi professzor gyermeke volt és azért vállalta a veszélyes kísérletet, hogy elismertesse apja találmányát a kétkedő tudósokkal. Az első sikert követte a második próbálkozás, amely csúfosan megbukott: a napóleoni háborúkba visszatérő férfit pár perc leforgása alatt agyonlőtték. A lendület azonban nem tört meg, jött a harmadik és a negyedik alkalom, amikor történészek egy csoportja a középkorba látogatott el, majd az igazi nagy szenzáció: az ötödik utazás résztvevői végignézhették a Stonehenge építését! Ekkor fogalmazódott meg a tudósok fejében az az ötlet, hogy a jövőt is fel lehetne deríteni.
Magyarország volt akkoriban a második legeredményesebb az időutazásokkal kapcsolatos kutatások terén, ezért az itteni csoport kapta a feladatot, hogy bonyolítsák le a jövőbe való utazást. A budapesti Idővizsgáló Intézet munkatársai hónapokig kutattak megfelelő alany után, míg végül megtaláltak engem. Hosszú és fáradságos volt az a hat hét, amíg felkészítettek a kísérletre, de aztán eljött a nap, amikor beléphettem az üvegfalú kalitkába, amelynek oldalait lassan lüktető fény töltötte meg. Le kellett hunynom a szememet a ragyogás elől, úgyhogy nem láttam, mi történik velem, csak egy olyan hangot hallottam, mint mikor a tej kifut a lábosból, a következő pillanatban pedig már hűvös szellő simogatta az arcomat. A szabad ég alatt álltam, cirka száz évvel azután, hogy elindultam!

Kinyitottam a szemem és nem kellett sok idő hozzá, hogy felismerjem, hol vagyok. Az Égervölgybe vezető turistaút elején álltam - vagyis ott, ahol az én időmben az út volt. Most már nem tudtam megállapítani, hol is lehetett akkoriban; az erdő sűrűn burjánzott előttem, fenséges látványt nyújtva, a lábam előtt vidáman csobogott a kristálytiszta vizű patak. Kora délelőttre járhatott az idő, a napsugarak hátulról melegítettek, ami jólesett a hűvös erdő szélén. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem az út másik oldalán álló házakat, de nagyot kellet csalódnom. Azok már nem is házak voltak, csak egymáshoz ragasztott, szürke színű betontömbök, az ajtók helyén hatalmas vaslemezekkel. Amint nézelődtem, az egyik falon felemelkedett a lemez és a nyílásból egy férfi lépett ki. Teljesen emberi volt, eltekintve a ruhájától; az szoros sztrecs anyagból készült, fekete - fehér színben, pontosan mutatva minden mozdulatát. Egy percig farkasszemet néztünk, aztán ő elővett egy mobiltelefonhoz hasonló eszközt, tárcsázott és ékes, magyar nyelven beleszólt.
- Központ, itt a K3 - EV / 42 / 1 polgár, jelentkezem! Gondolkodók tevékenysége észlelhető a lakóegységem közvetlen közelében. - kis csend után folytatta. - Egy személy, nőnemű, rövid, barna hajjal, az arcán fémkeretet visel. Ruhája rendellenes szabású és színű, a nyakában egy csillogó tárgy lóg. Azonnali intézkedést kérek!
Az a csillogó tárgy nem volt más, mint az időgép visszaváltója, de ezt a férfi nem tudhatta. Jobbnak láttam menekülőre fogni a dolgot, mert az a hangszín, amit a leírásomnál használt, nem sok jót ígért. Behátráltam az erdőbe és futásnak eredtem, de még hallottam magam mögött a hangját.
- Az erdőbe menekült, most lépett át a városhatáron.
Mikor a férfi ezt mondta, valami belém csípett, mintha enyhe áramütés ért volna; tehát ez volt a városhatár. Lelassítottam a lépteimet és körülnéztem, de csak az erdő nyugalma vett körül, így aztán elindultam arra, amerre a hajdani turistautat sejtettem.
A domborzati viszonyok nem sokat változtak száz év alatt, de az utak és a jelzések mind eltűntek, így az emlékeimre kellett hagyatkoznom a jó irányt illetőleg. Bizonyos szempontból borzasztó volt látni, hogy a hajdani kirándulóhelyekből semmi sem maradt, de felvidított a természet érintetlensége. A múltban nem vett hosszú időt igénybe a Jakab - hegyre felvezető út, de most alkonyatig tévelyegtem, míg végre feltűnt előttem a kelta földvár jól ismert, bár a megszokottnál valamivel alacsonyabbnak tűnő földsánca. Megörültem neki, mert úgy gondoltam, ha ez nem pusztult el, akkor a barlang és a kolostorrom is megvan még, ahol eltölthetem a közelálló éjszakát.
Alig léptem be azonban a sáncba vágott nyíláson, ahol régen a turistaösvény futott, egy éles hang kiáltott rám valahonnan fentről:
- Állj! Ki vagy?
Egy pillanatra megdermedtem az ijedtségtől, de aztán gyorsan magamhoz tértem és a hang irányába kiáltottam a nevemet. Ekkor egy mélyebb hang szólalt meg a másik oldalról.
- Nem polgár; átengedhetjük.
- Nem jelzett! - tiltakozott az első. - Tehát nem is gondolkodó.
- Nézd meg a ruháját!
- Attól még kém is lehet!
- Használd az eszed, te szerencsétlen! Kinek a kéme? A polgárok tele vannak nyomva kormányszérummal, ők képtelenek idejönni kémkedni. Egy PESZ pedig csak nem álcázza magát gondolkodónak!
- Igazad lehet. Legjobb lenne mégis a vezér elé kísérni.
- Akkor már indulhatsz is!
Eddig némán hallgattam a fejem felett zajló szóváltást, amelynek a felét sem értettem, de most elvesztettem a türelmemet.
- Hé, megmagyarázná valaki, miről van szó?! - kiabáltam.
- Mindjárt! - felelt az éles hang a jobboldali sánc tetejéről, aztán egy kőtömbökkel körülbástyázott bokor mögül előbukkant egy puskacső. Rémülten ugrottam hátra, mire kétszólamú nevetés harsant és előbújt a fegyverhez tartozó, barna hajú, barna szemű, vidám mosolyú fiatalember is. Ugyanolyan ruhát viselt, mint a délelőtt látott férfi, csak terepszínűt, egy hasonló sapkával kiegészítve. Gatyaféken csusszant le a töltés oldalán, mellém lépett és egy bilincset csattintott a csuklómra.
- Ne haragudj, de ezt muszáj, amíg meg nem tudjuk, hogy ki vagy.
Vezetni kezdett az egyre sötétedő erdőben, de időről időre megállt és madárcsicsergésre emlékeztető hangot hallatott, amire hasonló hangok feletek. Gyanítottam, hogy most haladtunk el a többi őrhely előtt és így jeleznek egymásnak. Végül megérkeztünk a tisztásra, ahol a kolostorrom állt, amelyet viszont erősen megviselt az elmúlt száz év. Kísérőm egy pinceszerű boltozat alá vitt, ahol a padlót nagy kődarabok borították. Félretologatta a köveket, amelyek alól egy számzáras csapóajtó bukkant elő. Kis ügyködés a zárral és az ajtó feltárult, utat engedve lefelé.
Amint beléptünk, felgyulladtak a lámpák, hideg, kőfalú folyosót tárva fel előttünk. A csapóajtó döngve becsukódott, a felhangzó zajokból ítélve pedig a kövek is visszagördültek rá, hogy elrejtsék. Összebilincselt kézzel nehéz volt levergődni a meredek lépcsőn, vezetőmnek többször is el kellett kapnia, amit furcsa módon nem bántam annyira, mint illett volna. Elindultunk a néptelen folyosókon, kanyarogva jobbra, balra, áthaladva kisebb - nagyobb termeken, amíg egy lezárt vasajtó nem állta utunkat. Kísérőm egy azonosító kártyát dugott az ajtó közepén lévő nyílásba, mire az zümmögve felemelkedet és beléphettünk a következő szobába. Az egyik falat mélyvörös színű függöny borította, előtte régies, vidám bútorok helyezkedtek el. Egy karosszékben középkorú, szőke férfi terpeszkedett, szájában hosszú cigarettával. Jöttünkre felállt, kék szemei furcsán csillogtak, miközben megparancsolta vezetőmnek, hogy vegye le a bilincseimet és hagyjon minket magunkra. Ő ezt meg is cselekedte és én egyedül maradtam a feketébe öltözött vezérrel, aki hellyel kínált és szaporán beszélni kezdett.
- Az időutazó vagy, igaz? Tudtuk, hogy el fogsz jönni, benne vagy minden történelemkönyvben, de nem számítottunk rá, hogy ilyen hirtelen érkezel.
- Akkor nekem már semmit nem kell magyaráznom. - nyugodtam meg.
- Nem. - felelte a vezér; felállt és járkálni kezdett a függöny előtt. - Nekem kell elmondanom dolgokat, hogy visszatérve a múltba, le tudd állítani a jövőbe induló utazásokat.
- Rendben, már kezdheti is! - mondtam és feltámadt bennem a kíváncsiság. - Miért van a városi embereknek kódszámuk, miért ilyen érintetlen az erdő, mik azok a gondolkodók, mi az a PESZ, meg a kormányszérum? - soroltam a nap folyamán felmerült kérdéseket. A vezér türelmesen végigvárta, aztán új cigarettára gyújtott és nekikezdett a mesélésnek.

"Harminckilenc évvel ez előtt egy francia professzor feltalált egy olyan szert, amellyel manipulálni lehet az ember agyát. A kezelt egyén teljesen elbutul, mindent elhisz, amit mondanak neki és teljesen elveszíti minden emberségét. Ezt az anyagot hívják kormányszérumnak. A találmány jelentőségét elsőként a politikusok ismerték fel és szinte az egész világon egyidőben beoltották vele a polgáraikat. Az oltás kötelező volt, aki megtagadta, elfogták és titokban kivégezték. Így aztán az emberiség teljesen elhülyült, nincs szükségük kultúrára, csak élik a maguk primitív életét, a beléjük sulykolt szigorú szabályok szerint. Nincsenek igényeik, de nincs is más feladatuk, mint végezni a rájuk bízott munkát, mintha csak robotok lennének. Ők a polgárok, a politika bábjai. Épp ezért nincs nevük sem, csak kódszámuk. Félévente kapnak egy nagy dózist a szérumból, emiatt az élettartam is lerövidült, de ők ezt már észre sem veszik.
A világot a PESZ - ek irányítják, vagyis a Politikai Élet Szereplői. Mivel minden az ő kezükben van és a polgárok képtelenek beleszólni a kormányzásba, azt csinálnak, amit akarnak. Úgy csalnak, sikkasztanak, intrikálnak, ahogy kedvük tartja, hisz senki nem figyel rájuk. Egyetlen dologtól félnek, az pedig a művészet, mert ha a polgárok visszakapnák a könyveket, színdarabokat, zeneműveket és minden egyebet, ráébredhetnének az őket ért igazságtalanságra. Minden kultúrát kis szalaghengereken tárolnak a Fővárosi Archívumban, ahol senki nem férhet hozzájuk.
Itt lépünk be a képbe mi, a gondolkodók. Harminckilenc éve voltak emberek, akiknek sikerült elmenekülniük az oltás elől és magukkal vittek a műveltségből annyit, amennyit bírtak. Bevették magukat az erdőkbe vagy egyéb elhagyatott helyekre, ahol biztonságba helyezhetik a megmentett kultúrát. Itt csak ritkán háborgatják őket, mert azt még nem találta fel senki, hogyan lehet friss levegőt és vizet előállítani, ezért nagyon vigyáznak a természetre. Ez, ahol most vagyunk, a baranyai gondolkodók főbázisa; innen irányítjuk a megyében elszórva elhelyezkedő támaszpontok életét. A bázisaink általában nagyobb települések közelében, vagy régi városok és falvak romjain vannak, ahonnét szemmel tudjuk tartani a polgárokat. Azok úgy ismernek minket, mint a fennálló rend ellenségeit és a Közbiztonsági Hivatal ( nálatok rendőrség ) emberei engedélyt kaptak rá, hogy akárhol végezzenek velünk. Kitagadottak vagyunk, halálra ítéltek és mégis, tudjuk, hogy tőlünk függ a jövő. De vajon mikor jön el a mi időnk?"

Egy darabig még csendben ültem, emésztve a vezér által mondottakat. Eszembe jutottak a nap eseményei, a hosszú gyaloglás az erdőben, amikor megállítottak a sáncnál, a városban látott férfi, aki bejelentette a felbukkanásomat... Erre mintha villám csapott volna belém, felugrottam.
- Izé... vezér!
- Szólíts csak Károlynak. - mosolygott a férfi. - Mi nem használunk családneveket. Minek? Úgyis olyan kevesen vagyunk.
- Szóval... Károly, én azt hiszem, valami nagy bajt csináltam. Ma délelőtt, mikor megérkeztem, egy polgár észrevett és bejelentett valami Központban.
A vezér felkapta a fejét.
- Ez tényleg problémát jelenthet. Nem követtek idáig?
- Nem tudom, - feleltem. - nem vettem észre.
Ekkor azonban már nyílt is az ajtó és egy halálsápadt, idősödő férfi esett be rajta.
- Itt vannak... a Közbiztonsági Hivatal emberei... megtámadták az első ellenőrző pontot! - lihegte. A hangjáról felismertem; az a fickó volt, aki este a továbbengedésemre szavazott. A haja valaha fekete lehetett, de erre már csak néhány szürke szál utalt, sötét szeme azonban élettel telin csillogott. A vezér felugrott és a szoba túlsó felén lévő hagyományos
ajtóhoz sietett. Miközben kinyitotta, hátraszólt a férfinak.
- János, intézkedj, hogy mindenki a helyén legyen! Őt is vigyétek magatokkal! - mutatott rám és belépett a másik szobába. János intett nekem és futva indult végig a folyosókon, parancsokat osztogatva a szembejövőknek. Bevitt egy szobába, ahol a falba épített páncélszekrényeken kívül semmi nem volt, kivett az egyikből egy revolverre hasonlító fegyvert és a kezembe adta.
- Így biztosítod ki, így tüzelsz, húsz töltény van benne. - mutatta, aztán továbbsiettünk. A csapóajtónál összetalálkoztunk a fiatal őrrel, aki idekísért.
- Tedd be a csipogót, Máriusz, aztán indulás! - vezényelt János. Máriusz ( fura név, de tetszik; gondoltam ) egy vékony műanyagdarabot tett a szájába és próbaképpen csicsergett egyet. Tehát így jelzett az erdőben a többi őrnek! János egy belső kapcsolózárral kinyitotta a csapóajtót és kimásztunk a sűrű, veszélyekkel terhes éjszakába.
A bokrok mögött görnyedve szaladtunk az erdőig, ahol végre felegyenesedhettünk. Fától - fáig surrantunk, olykor lelapulva a földre. Kelet felől fegyverropogás és kiáltozás hallatszott, néha még a torkolattüzeket is láttuk. Végül átmásztunk az utolsó sáncon is és ott álltunk a Remete - barlang előtt. János csippantott egyet - kettőt, mire a fák között egy fiatal, szőke nő jelent meg és csicsergett vissza.
- Anna! - sziszegte a közelből egy ismeretlen hang. - Bújj vissza, mert keresztüllőnek!
A nő lekuporodott, mi pedig továbbmentünk a Zsongorkő oldalában kapaszkodó satnya bokrok felé. János kijelölte a helyünket, elrejtőztünk és célratarott puskával lestük az ellenség felbukkanását.
Nem kellett sokáig várnunk, pár perc múlva megélénkült körülöttünk az erdő. Dörögtek a puskák, valaki számomra érthetetlen parancsokat osztogatott, lépések zörögtek az avarban, a fegyverek ropogása egy pillanatra elhallgatott, hogy aztán újult erővel csapjon föl. Egy nő sikítása hallatszott, azután hirtelen csönd lett.
- Mi következünk. - hallottam János suttogását. Vasalt csizmák csattantak a köveken és feltűntek a Közbiztonsági Hivatal szürkébe öltözött emberei. Szinte egyszerre kezdtünk tüzelni, nem várva semmilyen utasítást. Felkerepeltek a puskák, mire a katonák meghátráltak, de valaki hátulról rájuk kiáltott:
- Előre! Fogjátok el őket! - mire az ellenség katonái mit sem törődve a golyózáporral, elindultak a búvóhelyeink felé. János és Máriusz kiugrottak a bokrok közül és hátrálni kezdtek a barlang felé, közben szünet nélkül tüzelve. Kihasználtam az alkalmat, hogy a figyelem teljesen rájuk irányul és előmászva a rejtekből, hátulról lőttem rájuk. Egyszerre fordultak meg és én hirtelen a kereszttűzben találtam magam. Futni akartam, de rádöbbentem, hogy nincs hová: előttem a Zsongorkő hajdani kilátója nyúlt a mélység fölé. A sziklaorom oldalához rohantam és egy nagy levegővel leugrottam az alattam tátongó semmibe. Nem tudom mennyit estem, de nem lehetett túl magas, mindenesetre ahhoz elég volt, hogy egy hátborzongató reccsenéssel minkét lábam eltörjön. Végiggurultam a köveken, a következő meredély felé, a kezem és az arcom véresre horzsolódott, mire sikerült megállnom.
- Utána! - üvöltötte hisztérikusan a fejem felett a parancsnok, mire egy katona ugrott le a kilátóról és esett egyel alám. Borzasztó nyekkenés hallatszott és vér fröcskölte be a sziklákat és engem is. Óvatosan, a fájdalomtól sziszegve kúsztam a sziklafalig és felemeltem a pisztolyomat, hogy védekezni tudjak, de ekkor rádöbbentem, hogy kifogyott a töltényem. Kishíján sírva fakadtam a félelemtől, de meg sem mertem mukkanni, mert a fejem felett még mindig jöttek - mentek a katonák. Nagysokára csönd lett, csak az igazi madarak csiripelése hallatszott. Az arcomon végigcsorgó könnyek csípték a sebeimet, a lábam is egyre jobban sajgott és pokolian rettegetem.
Nekem óráknak tűnt, amíg ott feküdtem egyedül, sírdogálva és reszketve, de lehet hogy csak percekbe telt, amíg felhangzott felettem János suttogása.
- Hé, odalent vagy?
- Igen. - szipogtam vissza, mire megzörrentek az ágak és az idős férfi lemászott mellém. Ülő helyzetbe segített, miközben alaposan végigmustrált.
- Látom nem történt semmi komolyabb bajod, épp jó helyre estél. - mondta, miközben az övén lógó táskából egy piros és egy fehér pirulát vett elő. - Nem tudom, hogyan hat ez a te százéves szervezetedre, de meg kell próbálnunk. - a tenyerembe ejtette a gyógyszert és odaadta a kulacsát. Amint lenyeltem a tablettákat, forróság öntötte el a testemet, a lábamban felizzott a fájdalom és a sebeim is égni kezdtek. Legszívesebben üvöltöttem volna, de aztán a kín alábbhagyott, majd lassan teljesen megszűnt, csak valami csípős zsibbadás maradt helyette. A kezeimre pillantottam és meglepődve láttam, hogy a sebek behegedtek, csak néhány vörös forradás maradt a helyükön. Ezzel egyidőben az is tudatosult bennem, hogy a csontjaim összeforrtak. János bólintott és kicserélte a pisztolyomban a tárat, azután a sziklafal felé mutatott, jelezve hogy másszunk fel. Odafönt Máriusz üldögélt egy bokor takarásában, mikor meglátott minket, vidáman integetett.
- Elmentek. - adta tudtunkra. - Biztos azt hitték, hogy mind meghaltunk.
- Menjünk vissza a bázisra. - felelte János. - Itt már semmi dolgunk.
Óvatosan elindultunk visszafelé. A tűzharc színhelyén a Közbiztonsági Hivatal embereinek holttestei borították a földet, de közöttük ott feküdt a szép szőke nő, Anna is. Kezében még mindig görcsösen szorította a puskáját, hajtincsei elkeveredtek a száraz falevelekkel, homloka közepén vörösszélű lyuk tátongott. János és Máriusz felszisszentek, én pedig csak bámultam a szörnyű látványt. Eddig eszembe se jutott, hogy közülünk is meghalhat valaki! Szótlanul mentünk tovább, fülelve mindenfelé, nehogy csapdába sétáljunk. Hiába, a szél sem rezdült, mikor kiértünk egy tisztásra, amelyet élesen megvilágított a hold fénye.
Hirtelen felbolydult az erdő, a fák közül vaktában lövöldöző, menekülő gondolkodók bukkantak elő, a nyomukban furcsa, lebegő tárgyakkal. A járgányok laposak voltak, kábé egy méterrel a föld fölött siklottak, mindegyiket egy hosszú botkormánnyal lehetett irányítani, amelyek mögött veszedelmes karabélyokat lóbáló ellenséges katonák álltak. Megbabonázva bámultam a látványt és csak akkor kaptam észbe, mikor az egyikük felém fordította a puskáját. Lőni kezdtem, de a lebegő csak nyomult felém, míg János egy lövéssel le nem terítette az irányítóját.
- Futás! - kiáltotta aztán és futni kezdtünk a tisztás szabad vége felé, azonban előttünk újabb lebegők jelentek meg, bekerítve a gondolkodókat. Az egyik katona egy fúvócsövet emelt le a járműve kormányáról és ránk irányította, megcsavarva a tetején lévő gombot. A csőből kísértetiesen csillogó, fehér gáz ömlött ki, hatalmas pánikot keltve. A gondolkodók ismét lőni kezdtek, mire a lebegők közelebb nyomultak, beleszorítva minket a gázfelhőbe. Máriusz megcélozta a gázfúvó lebegő vezetőjét, de az észrevette a mozdulatot és felé fordította a csövet. A füst az arcán érte a fiatalembert, aki hátratántorodott és elejtette a puskáját.
- Próbáljunk meg kitörni! - javasolta János, de nem csengett valami meggyőzően a hangja. Szerettem volna menekülni, ezért ismét lőni kezdtem és a gondolkodók egy része követte a példámat, leszedve két ellenséget és egy lebegőt. A körön rés támadt, mindenki arra rohant, összezavarva az ellenséget. Azonban alig jutottunk túl a lebegők alakzatán, Máriusz megbotlott és elesett. Értenyúltam, hogy segítsek neki fölkelni, de már láttam, hogy itt valami nagyon nagy baj van. A fiú a hátán hevert, a teste görcsösen rángatózott, a szemei fennakadtak, az ajka elkékült. János csúnyát káromkodott és megpróbálta felemelni, de ekkor utolértek minket a lebegők. Lőni akartam, de a pisztolyom csak üresen csattogott; megint kifogyott belőle a töltény.
- Hátrálj! - utasított János, miközben vadul tüzelt, de annyira remegett a keze, hogy semmit nem talált el. Kúszni kezdtem hátrafelé, magammal vonszolva a félig eszméletlen, nyöszörgő Máriuszt és közben azt találgattam, hány golyója lehet még Jánosnak. Ekkor a hátam mögött is felhangzott a lebegők baljóslatú zümmögése. Halálra váltan fordultam meg, de a félelmemet azonnal felváltotta a határtalan öröm. A kékre festett lebegőket terepruhás gondolkodók irányították, akik azonnal támadásba lendültek, mihelyt meglátták szorult helyzetünket. Egy darabig a földön hasalva figyeltük az ütközetet, de aztán János egyszer csak megbökött és egy gazdátlan lebegőre mutatott. Értettem, mit akar, így hasoncsúszva elindultam a lebegő felé. Kivettem a mellette heverő holttest kezéből a fegyvert és elfoglaltam a helyemet a kormány mögött. Próbaképpen megböktem az egyik zöld gombot, mire a jármű zümmögve életre kelt. Előrenyomtam a kormányt és odakanyarodtam János mellé, aki felmászott mögém és felemelte Máriuszt is. Vadul megtoltam a kormányt, a lebegő tiltakozva felmorrant ( eredetileg csak egy személyre tervezték ), de elindult. Soha nem felejtem el azt a száguldást! János navigált, én szlalomozva kerülgettem a fákat, aztán bombaként robbantam ki a kolostorrom mellet az erdőből. A falak mögül fegyveresek emelkedtek föl, de mikor látták, hogy csak mi vagyunk azok, megnyugodtak. Leállítottam a lebegőt és az őrök körülvettek minket. Ketten Máriuszt vizsgálták, a többiek pedig János beszámolóját hallgatták. A férfi egyszercsak felém fordult és azt mondta:
- Menj vissza a vezérhez, ott biztonságban leszel!
Lemásztam a nyitott csapóajtón és végigmentem a folyosók labirintusán. Most mindenhol emberek nyüzsögtek, a bázis élettől lüktetett. A vezér szobájának az ajtaja is nyitva volt, de ő maga a onnan nyíló helységben tartózkodott. Itt nem volt más mint egy heverő, egy kis szekrény és egy hárommonitoros, bonyolult klaviatúrájú számítógép. Károly ez előtt ült, a szájában az elmaradhatatlan cigarettával. Mikor beléptem, rámköszönt és már fordult is vissza a gép felé. Az első képernyő a tisztáson dúló csatát mutatta, a másodikon egy térkép villogott, a harmadik adatokat írt ki.
- A harc a mi javunkra fog eldőlni, az ellenség már menekül. - mondta a vezér felém sem nézve, de tudtam, hogy nekem magyaráz. - Az orfűi támaszpontról majd keverünk egy kis bajt és az el fogja terelni rólunk a figyelmet.
- Orfű még létezik? - kérdeztem csodálkozva.
- Dehogy. - rázta a fejét Károly. - Csak egy kihelyezett bázisunk van ott.
Egy darabig csendben figyeltük a képernyőket, a férfi keze fürgén szaladgált a kapcsolók között.
- Úgy tűnik, elcsatáztuk a vacsoraidőt. - szólalt meg hosszú szünet után. - A szekrényben találsz egy csomag kekszet és egy üveg bort, annyival be kell érnünk.
Elővettem a kért dolgokat és hozzáláttunk a "vacsorához". A keksz erősen sós ízű volt, a bor pedig mézédes, de sajnos nem elég; pillanatokon belül elfogyott. Miután lenyeltem az utolsó falatot, szégyentelenül nagyot ásítottam. A vezér elmosolyodott.
- Feküdj le! - intett a heverő felé. Odabotorkáltam és végigdőltem a puha matracon.
- Károly! - szólaltam meg kis idő múlva. - Ugye nem haragszik, amiért a nyomotokra vezettem a Közbiztonsági Hivatalt?
- Nem a te hibád. - volt a válasz. - Ennek előbb - utóbb meg kellett történnie.
Az túlzás, hogy megkönnyebbültem, de a lelkiismeretem kissé megnyugodott. Egy darabig még néztem a számítógépet kapcsolgató vezért, aztán elaludtam.
Másnap koradélelőtt cipőnyiszorgásra és cigarettafüstre ébredtem. Károly a szomszéd szobában járkált fel - alá, de mikor beléptem, megállt.
- Te egész éjjel nem aludtál semmit? - kérdeztem, csakhogy megtörjem a csendet.
- Nem. - felelt a vezér. - Azokkal akármeddig ébren tudok maradni. - mutatott egy asztalon heverő fekete bogyókra.
- Mi az?
- Koffeinkapszula. - fintorgott a vezér. - Az igazi kávét jobban szeretem.
Ekkor nyílt az ajtó és besétált rajta János. A szeme alatti sötét karikákból arra következtettem, hogy ő koffeinkapszula nélkül volt fenn az éjszaka.
- Mi hír? - kérdezte Károly.
- A Közbiztonsági Hivatal embereit visszavertük, igaz, nagy áldozatok árán. - mondta János. - De ezt te biztos jobban tudod nálam.
- Halottak, sebesültek?
- Kilenc halott, közülük két szakaszvezető, egy lebegős, egy nő és ki tudja hogyan, egy gyermek is. Senki nem érti, hogyan juthatott ki a bázisról.
- Én sem értem. - morgott a vezér. - Erről még beszélünk.
- Tizennyolc sebesültünk van, ha a gáztámadás áldozatait is beleszámolom, akik közül az éjszaka hárman meghaltak.
- Máriusz? - kotyogtam bele rémülten a jelentésbe.
- Ő nem. - felelte az idős férfi. - Bár az orvosok szerint van valami furcsa ebben a gázban; nem azok a hatóanyagai, amik eddig voltak.
- Megtalálták már az ellenszerét?
- Még nem, de már keresik. - János felém fordult. - Ne aggódj Máriusz miatt, biztos túléli.
- Biztos? - kérdeztem vissza, mert a férfi hanglejtése cseppet sem volt bíztató. Ő felsóhajtott.
- Nem, egyáltalán nem biztos. Csak azt akartam, hogy nyugodtan térj vissza a saját idődbe.
- Nem vagyok már kisbaba! - csattantam fel. - El bírom viselni a rossz híreket!
- Ennek épp elég tanúbizonyságát adtad tegnap az erdőben. - szólt közbe a vezér és megfogta a kezemet. Ebben a pillanatban izzott fel a nyakamban az időüveg és a szemem előtt pára borította el a tárgyakat. Éreztem, hogy a Károly ujjai anyagtalanná válnak a kezemben.
- Viszontlátásra! - kiabáltam.
- Nem tudom, viszontlátjuk - e még egymást. - hallottam a vezér hangját. - Jó utat!
Hallottam a már ismerős hangot, mint mikor a tej kifut a lábosból és a következő percben kitisztult a látásom. Az időüveg kalitkájában álltam, a kíváncsi tudósok pillantásainak kereszttüzében.

Miután visszatértem a saját időmbe, a kutatók nemzetközi fórumot hívtak össze, ahol be kellett számolnom a tapasztalataimról. A történetem hatalmas vihart kavart az egész világon. A politikusok sarlatánnak és hazugnak bélyegeztek, a művészek viszont hősként ünnepeltek. Sikerült tökéletesen megosztanom az emberi társadalmat. Két neves professzor, egy fizikus és egy történész öngyilkosok lettek, mert nem bírták elviselni, hogy ismerik a jövőt, de nem tudják megváltoztatni. De engem ez őszintén szólva nem érdekel. Én már úgysem fogom megérni a kormányszérum feltalálását.
Néha szívesen visszamennék a jakab - hegyi bázisra, ahol kézzelfogható és lelőhető ellenség ellen harcolhatok és nem a politika és a korrupció láthatatlan cselszövevényével kell megbirkóznom. Arra is kíváncsi vagyok, életben maradt - e Máriusz és szívesen találkoznék még egyszer Jánossal és Károllyal is. De ami igazán izgat, az nem ez. Elsőként ostoba dolognak tűnik, de ha az ember alaposan megvizsgálja, hatalmas jelentőségre tesz szert. Hova kerül majd halálom után ez az írás? A Fővárosi Archívum egyik szalaghengerére, vagy a gondolkodók mentő kezeibe?
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-12-01 22:03:19
Ennél nagyobb dícséretet ne is mondhattál volna... A Galaktika!!! 8-O Köszönöm szépen!
2006-11-28 12:12:33
Szeretem a scifit, úgyhogy ez egy bevalottan elfogult vélemény :D Nekem tetszett. Érdekes a megvalósítás, bár az időgép, mint fantasztikus elem rengeteg helyen előfordul, így nem az adja el a sztorit. A kormányszérum sem új dolog (Equilibrium: prozium), mégis nagyon ügyesen raktad össze az egész írást. Ami pedig a legjobban tetszett, az az utolsó, költői kérdés. A "klasszikus" scifik mind feszegeteik az ilyen vagy hasonló kérdéseket, de manapság már kevésben találni meg. Komolyan, olyan érzésem volt, mintha egy régi Galaktikában olvastam volna az írást. Az pedig minőséget jelent. Még sok ilyent! Minden jót!