Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Legolasz
Alkotások száma: 1
Regisztrált: 2004-09-05
Belépett:
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
Feltöltve: 2004-09-05 13:21:48
Megtekintve: 684
Szürke Mikulás
Lomhán, nehézkesen prüszkölve állt meg az autóbusz egy december eleji napon, kora-délután a százharminc évnél is régebbi, téglából épült iskola előtt. Közönyös, fásult arcú emberek szálltak le róla, köztük egy meghatározhatatlan korú, nagyszakállú férfi. Ez a művelet mindig nagy nehézséget okozott neki, de a vadul kapaszkodó-szökdécselő porontyok most a szokottnál jobban akadályozták a leszállásban. A gye-rekek, akiket egykor annyira szeretett, ma már nem különösebben foglalkoztatták, de a tülekedés közben mégis elgondolkodott, mire föl ez az agresszív sietség. A megviselt bevásárlószatyor majdnem elszakadt a kezében, de aztán csak lekászálódott valahogy. Az ajtó nyikorogva csapódott be mögötte. Egy csődbement üzlet kirakatának párká-nyára támaszkodott, hogy kifújja magát, s a szatyrot óvatosan letette maga mellé. Úgy hordozta magával, mint a csiga a házát ? abban volt minden értéke. Arcát beletartotta a szelíden derengő napsütésbe, érdeklődés nélkül figyelve a közelében állókat. Ideges, a következő járatot szuggeráló toporgó nénikék, egykedvű, igénytelen munkások, egy újabb adag általános iskolás és egy bosszús, a rohanástól kifulladt fiatalember.
A kis Gyula ugyanolyan bambán nézelődött a megállóban, mint a szakállas bácsi. A kisfiú is az iskolából jött, de lusta volt futni a busz után, ezért most várakozhatott a következőre. Ez gyakran előfordult vele, de sose bánta, mert volt egy furcsa szokása: szeretett álldogálni az iskola melletti nagy platánfa alatt, és a körmét rágni, vagy az orrát piszkálni. Ez utóbbi tevékenységben különösen örömét lelte, mivel mindig azt képzelte, hogy az ujja a kéményseprő, termetesre nőtt nózija pedig a pucolásra váró kémény. Otthon ilyesmit nem volt szabad tennie. Az iskola és a vén fa védelmében viszont önkéntelenül hagyta, hogy a gondolatfoszlányok szabadon kóboroljanak ? ugyancsak üres ? fejében. Ormánya tisztogatása közben egyszer csak fölfigyelt arra, hogy egy szomorú szempár szegeződik rá. Gyula álmatag bociszemei nem állták soká-ig az átható tekintetet, hanem a hozzá tartozó arcot kezdték el felfedezni, s meg is nyugodtak a bozontos, ősz szakállon. A fiú arca hirtelen fölragyogott, mert a követke-ző gondolatsor futott át butuska agyán: ?orrpucolás-szakáll-cipőpucolás-Mikulás!? Hát persze! Ma van december ötödike, holnap reggel az ablakpárkányról omladoznak majd le az édességhegyek és az elmaradhatatlan fél méteres csokimikulás tiszteletteljesen, görcsberándult giccsmosollyal várja, hogy beszakítsák ezüstpapírbőre alatt feszülő csokoládékoponyáját.
A sok finomság maga elé idézett képétől Gyulácska egészen megelevenedett és sokkal bátrabban mérte végig az öreget. A csapzott, ápolatlan haj belelógott a kosztól kifakult, ráncok barázdálta arcba, ami előbbi szigorúságához képest most inkább cso-dálkozónak, elmélázónak hatott. A szürke vászonkabáton látszott, hogy nem a férfire szabták, a nagy toldozott-foldozott ujjak búsan lógtak le, s a kabát eredetileg fehér bé-lése itt is, ott is kikandikált az agyonhasznált ruhadarabból. Szintén szürke kordbár-sony nadrágján több helyütt nagy fleknik díszelegtek. A szerencsétlen hontalan alakját az tette még komikusabbá, hogy lábbelije sötét színű hótaposó volt, bár abban az év-ben csupán a hegyekben hullott egy kevés hó.
Megérkezett a következő busz. A kis diák előbbi társainál is fürgébben pattant föl a járműre, s közben gonosz hangon ezt kiáltotta: ?Szüüürke Mikulááás, szüüürke Mikulááás!?
A fiatalember elképedve figyelte a jelenetet. Zoltán, aki (első ránézésre) komoly egyetemistának látszott, néhány éve még nem a busz, hanem a csengetés után futott (be) az iskolaépület nehéz fakapuján, nemegyszer reszkető kézzel nyomva le a rozsdás vaskilincset. A kapu azóta összezsugorodott a szemében, s nemrég ki is cserélték ne-hezen nyitható, szúette szárnyait világosbarna, frissen lakkozott újakra. Nosztalgiázó természete azonban mindent a régiben látott, s az egyetemről hazafelé menet néha szó-rakozottan megpaskolta a kerítés réges-régi tégláit, mintha csak gyermekkori játszótár-sát veregetné hátba. Szó ami szó, kissé eltorzítva, az emlékezés csalóka lencséjén át tekintett vissza ezekre az évekre. Ezért aztán nincs azon semmi csodálnivaló, hogy viszolygott a kisfiú kegyetlen tréfájától, mintha bizony az ő idejében ilyen nem történ-hetett volna meg. Az ő idejében? Egy ilyen szerencsétlen, ágrólszakadt embert így heccelni? Csak most nézett bele jobban az ápolatlansága ellenére is karakteres, apos-tolfejre hasonlító arcba. ?Milyen ismerős! Ezek a mélyen ülő, szenvedélyes barna szemek. Ez a bozontos szakáll. De hiszen a rajztanár! Ej, hogy is hívták? Igen, ez a mélabús, zavart tekintet nem is lehet másé. Jó tizenkét éves lehettem, mikor elment. Vagy elküldték? De hogy a frászba hívtuk? Mihály, Miklós? Hát persze, Miki bá?! Milyen különös!?
Miklós ? mert valóban így hívták a férfit ? feldúltan állt a gyorsan sötétedő város első iskolájának növekvő árnyékában. Több mint százharminc éve minden alkalommal megajándékozta az intézmény tanulóit a Mikulás, s néhány éve még őt érte ez a vidám megtiszteltetés. Megértette tehát, miért viselkedtek a nebulók a szokásosnál is durváb-ban: siettek haza, hogy fényesíthessék a csizmácskákat, kis bakancsokat és a többi ci-pellőt, hogy éberen, feszült figyelemmel várjanak az ajándékok megérkezésére. S az is világossá vált számára, mért csillant föl az addig oly unatkozó képet vágó fiúcska szeme. Jó ideje figyelte már, mert a saját kiskori énjét látta benne: éppen ilyen bamba egykedvűséggel élte le ő is fiatal éveit, épp úgy örömet okozott neki, ha tiltott dolgot, turpisságot tehet. Egyetlen szenvedélye a rajzolás, a papír új és új formába öntése volt. Már első elemiben se lehetett tanulásra fogni, bevette magát a leghátsó padba és sajá-tos művészetének élt: a legkülönfélébb csodalényeket, mesebeli járműveket szerkeszt-gette, hajtogatta; serényen forgott kezében a ceruza, körző, kisolló, s minden óra végé-re (mindegy, milyen óra volt) elkészült egy mű. Nem is telt bele sok idő, kipenderítet-ték ezt a ?kezelhetetlen, rossz gyereket?, s szülei, akiktől előtte se kapott semmi szere-tetet, ezután csak még mogorvábban bántak vele, nehéz, lélekölő munkákra fogták be. De nem múlt el húszéves és őket is elvesztette, csak az alkotás maradt számára. Né-hány ismerős, köztük az iskola öreg pedellusa, aki emlékezett még a zabolátlan fiúra, nagyra is tartotta, de a legjobb szándékkal is csak azt tudták elérni, hogy tanárkodhas-son. Miklós nem volt nagy igényű ember, s lelkesen vetette bele magát a tanításba, csakhogy kísérletező kedve nem hagyta nyugodni, s a tananyag helyett mindig mást alkotott diákjaival. Ők szerették is nagyon a sápadt, szakállas, nyurga tanárt és a na-gyobbak azt is tudták, hogy Miki bá? a Télapó. A vezetőségnek azonban nem tetszett ez a szabadelvű oktatási mód és másodízben tanácsolták el furcsa, ?lázadó? természete miatt.
Azóta egy eldugott sikátorban lakott, az iskolától nem messze. Egyetlen társa egy hozzászegődött kutya volt, benne lelte egyedül örömét. Inkább a saját szájától vonta meg a falatot, csak hogy hűséges kutyuskája vigasztalja vidám csaholásával. Koromsö-tét volt, mire súlyos gondolatok közt megérkezett kis zugába, levetette rossz hótaposó-it és fáradtságában rögtön felszínes álomba merült.
Kis kutyája a környéken kóborolt. Hajnal hasadtával felfedező csatangolásra szo-kott indulni vénséges vén, bicegő lábaival. Éjfekete bundája az évek során szinte telje-sen megőszült, látszott rajta, hogy a légynek se tudna ártani. Fogainak jó része már kihullott, ezért folytonos morgása anyókás nyammogássá szelídült. A környékbeliek kinevették szegény jószágot és ráakasztották a Mormogi gúnynevet.
Zoltánt annyira megrázta volt tanárának keserves helyzete, hogy nem volt kedve az amúgy is unalmas előadásokat hallgatni, inkább hazabandukolt. Édesanyja alig bírta szavát venni és este is csöndesen pucolta márkás bakancsát. Sokat forgolódott ágyá-ban, minduntalan eszébe jutott a megalázott, reményvesztett férfi képe.
Mindenki aludt még, mikor magára kanyarította apja vastag kabátját és sétálni in-dult. Öltözködés közben szándékosan elfordította fejét az ablaktól, nehogy elijessze a kis krampuszokat, így aztán csak az ajtón kilépve tárult fel előtte az éjszaka leple alatt hullott hótól beporcukrozott vidék. Lába alatt csikorgott a fehérség, s ez jókedvre derí-tette. Céltalanul bóklászott, míg ízléstelen színűre festett, nagy kertes házakhoz nem ért. Számtalanszor járt már erre lányokat hazakísérve, vagy a focipálya felé igyekezve, ezért csak akkor kapta föl lehajtott fejét, mikor egy vékony, nyafogó, elkényeztetett gyerekhang ütötte meg a fülét. Benézett a rózsaszín ház ablakán és a haragtól elakadt a lélegzete. A tegnapi ördögfióka toporzékolt a csicsás csillagokkal és angyalkákkal ki-festett ablak mögött. ?Ez nem igazság, anyaaaa! Mér csak feleakkora Télapót kaptam, mint eddig?!? ?De Gyuluskám, hiszen már nagy fiú vagy, nem kell Neked akkora csokimikulás. És különben is?? ?Nem érdekelnek a hülye érveid, nekem nagy Télapó kell!? ? üvöltötte Gyula, azzal föltépte az ablakot (leverve a megszokott csokihegyeket) és kihajította az útra ajándékát.
Zoltán undorodva követte tekintetével a csoki röptét, alig vette észre a fehér tájba beleilleszkedő öreg kutya közeledtét. A reggeli nap megcsillant a hideg decemberi le-vegőben szálló figura ezüstpapírján. ?Jó reggelt, Mormi!? ? köszönt rá a fiú a friss hó-ban landolt tárgyhoz odaevickélő ebre. Zoltán mindig tisztelte és okosnak tartotta a kis Mormogit, s most is csodálattal figyelte, ahogy óvatosan, mintha csak a kölyke volna, szájába vette a csokimikulást. Fekete, bölcs szemeiből örömöt olvasott ki. ?Mi jár a fejedben, Mormi?? ? kérdezte tőle, miközben követni kezdte a szaporán lépegető ku-tyust. Nem kellett sokáig várnia a válaszra. Egyre kisebb utcákon át vezetett az útjuk, míg egy fűtetlen, ügyetlenül összetákolt vityillóhoz nem érkeztek. Zoltán először nem akart belépni a résnyire nyílt deszkaajtón, de valami megfoghatatlan erő mégis a sötét, nyirkos szobába terelte. A hűséges jószág egy fal felé fordult, szürke test mellé ejtette a kidobott szuvenírt, majd lihegve összeesett. A diák nem akart hinni a szemének, mi-kor fölismerte az elkékült arcú rajztanárt. Elfogódva emelte föl a földről az elgyötört, továbbra is görcsösen vigyorgó mikulásfigurát és óvatosan az ócska szatyor-puttony árnyékában megbúvó hótaposóba helyezte, majd hosszasan nézte a szívfájdítóan nagy-szerű ünnepséget. Ez a foghíjas, vén eb, ez a furcsa, négy lábon járó krampusz meg-ajándékozta megfagyott gazdáját, az elfelejtett, árva Mikulást. Hogy egyszer legalább ő is kapjon valamit.
Zoltánnak könnyek szöktek a szemébe. Eszeveszetten futott haza a hófödte tájban, gyerekkora színhelyén és fülébe csengtek a felejthetetlen, gyilkos szavak ? szüüürke Mikulááás, szüüüürkeeee Mikuláááás.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2004-09-08 20:43:15
Érdekes munka, olvastam már, a kézirat eredeti idézöjeleit
szerintem át kellene fordítani az ARTAGORÁn használtra, hogy ne kérdöjelek jelenjenek meg helyette és újra regisztrálni a szöveget. /Az átfordítás módja, hogy az átmásolt szövegen az ARTAGORA programjával kell javítani./ A versek közül is célszerü volna néhányat elküldeni a regisztrációval.Szívélyes üdvözlettel: Lelkes Miklós