Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Darkina
Alkotások száma: 87
Regisztrált: 2007-02-17
Belépett: 2014-06-20
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (6)
-Mese (1)
-Elbeszélések (1)
-Versek (3)
Képgaléria
-Rajzok (2)
-Makró képek (2)
-Fotók (59)
-Humor (6)
-Családi képek (1)
Kreatív hobbi
-Kézművesség (5)
-Otthonunk (1)
Feltöltve: 2007-02-17 14:57:44
Megtekintve: 541
Szülők
Mondjátok, ti elgondolkoztatok már azon, mi mindent megtesz egy Szülő a Gyerekéért? A minap esett szokásos éjszakai filozofálgatásaim áldozatául a Szülő-Gyermek kapcsolat. Annyiszor kérdeztem Édesanyámtól: Anya, te szeretsz engem? A válasz egy határozott, szívből jövő Igen volt. Ilyen Igent nem tud más mondani, csak egy Anya, aki rajongásig szereti elfajzott gyermekét. Aztán természetesen jött a visszakérdezés: De Anya, mennyire szeretsz engem? A válasz talán nem meglepő: A világon a legjobban Téged szeretlek, Kislányom! Az oktalan gyermek, aki szintén rajong szülőanyjáért, nem elégszik meg ennyivel: De Édesanya... A Nagymamánál is jobban szeretsz? Egy fáradt, szeretetteljes mosoly a válasz. A dolgos kezek simítása az arcon, és a csillogó szempár annyit mond: Majd megtudod, Kincsem, ha Neked is lesz gyereked... Érdemes szót áldozni az Apára is. Az Apa... A Kemény Férfi, aki Embert nevel, legalábbis Embert próbál nevelni belőlünk. Aki leszidja az Anyát, ha az kétségbeesetten szorít magához, ha Kicsi Szeme Fénye elveszti egyensúlyát, s fenékre tottyan. Aki miközben szíve szerint ugyanezt tenné, keményen annyit mond: Katonadolog...! A Férfi, a féltékeny Apa, aki az ajtó mögé támasztja a légpuskát ("Nesztek, pfúj, udvarlók, pasik, mit képzel EZ magáról?!"), miközben Lánya még csak három éves...
A Szülők.. Két ember, akiknek sorsát a Szerelem, és egy általuk létrehozott Új Élet fűzi össze. És mi, a gyerekek. Annyi mindent kapunk Tőlük és olyan keveset adunk.. Oly sokszor érezzük tehernek azt a féltő gondoskodást. S egy-egy gyenge pillanatunkban döbbenünk csak rá: Istenem, Ők értem vannak... Ilyenkor én is elgondolkozom: Mi lesz velem, ha Ők már nem lesznek?! Itt ülök, s nézem a szemem elé táruló képet: Két békésen alvó Ember. Két Szülő. Az én Szüleim. Ilyenkor bánok meg mindent, amit nem úgy tettem, ahogy kellett volna, ahogy szerettem volna. Ilyenkor még jobban tele vagyok szeretettel, ránézek a két, szívemnek mérhetetlenül kedves arcra, s annyit motyogok magam elé az éjszaka csendjébe:
Köszönöm...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!